13. fejezet: Apai gondok

- A-apa? - motyogtam és Castielre néztem, aki csak furcsán nézett rám. Lementem a színpadról és elé álltam.
- Mit kersesel itt? - kérdeztem dühösen. Tátogott valamit, de nem értettem - Menjünk ki, mert nem hallok semmit.
Elindultunk kifele Rosával és Castiellel a nyomunkban. Azt hiszem nem akarják kihagyni ezt.
- Mit akarsz?
- Csak jöttem megnézni, hogy hogy van a lányom. Anyukád és Viktor hogy van? - kínosan felnevettem
- Anya meghalt! Két hónappal azután, hogy elmentél! Viktor meg van, köszöni szépen! - mondtam idegesen
- Sajnálom - suttogta
- Ugyan már! Tudom, hogy nem így van! Az se érdekelt hogy teljesen összetört! Te csak mentél a ribancodhoz! CSAK NYALTAD A SEGGÉT, SEMMI MÁST NEM TUDTÁL CSINÁLNI! MIT AKARSZ? - kiabáltam
- Tori, ne beszélj így velem! Az apád vagyok! - emelte fel a hangját
- Hát persze! - kínkosan felnevettem - Két évig az apám voltál, aztán szartál rám! Hol voltál abban a 14 évben amikor miattad szenvedtem? Hm? Még csak vissza se hívtad az intézetet, szóval nekem ne mond azt, hogy az apám vagy! - már a könnyeimmel küszködtem - Ha csak ezért jöttél, akkor gratulálok, tönkretetted a szülinapomat! Most megtapsolhatod magadat!
- Szülinapod van? - na, itt tört el nálam a mécses. A könnyeim megállás nélkül potyogtak.
- Igen, szülinapom van! Látod, te még ennyit se tudsz! - kiabáltam, megfordultam és elindultam valahová. Még magam sem tudom, hogy hova akarok menni, csak el innen. Szétnézés nélkül léptem le az útra és hirtelen erős ütést éreztem az oldalamban. Többre már nem emlékszek.

~Castiel szemszöge~

Még csak most jöttem rá, hogy Torinak milyen eszméletlen jó hangja van. Amikor abbahagyta az éneklést nyitódott az ajtó és egy fickó lépett be. Ránéztem a barátnőmre, akinek az arcára fagyott a mosoly. Ismeri?
Azután csak annyit hallottam hogy "apa". Rám nézett, de én csak furcsán néztem vissza. Mi történt amiről én nem tudok? Kimentek a férfivel az épület elé és Rosával követtük őket.
- Mi történt? - kérdeztem
- Azt hiszem, hogy ez Tori apja. A többit majd elmesélem - lihegett.
Mikor kiértünk a szórakozóhelyből, Toriék kiabálni kezdtek. Vagyis csak Tori kiabált, a férfi meg hallgatta. És amit ott hallottam, az nagyon meglepett. Intézet? Tori anyja meghalt? És mi történt ami miatt 14 évig szenvedett?
Mire észbe kaptam, Tori sietett el mellettem sírva. Nem nézett szét és úgy ment ki az útra, amikor egy autó elütötte.
- Tori! - kiáltottam és mindannyian odarohantunk - Ne! - leültem a földre a barátnőmhöz, aki csak ott feküdt mozdulatlanul. Felálltam, felvettem az ölembe és idultam volna a kocsimhoz amikor az apja megállított.
- Menjed innen! - mondtam dühösen.
- Nem! Ő az én lányom!
- Persze! Az imént voltam tanúja annak, hogy mit kellett átélnie maga miatt! Úgyhogy, ha megbocsájt... - azzal megkerültem és Rosával beszálltunk a kocsiba.
- Van jogsid? - kérdeztem és bólintott - Akkor vezess te.
Beültem a hátsó ülésre Torival. A kórház felé vettük az irányt.
Amikor beértünk a recepcióshoz mentünk, aki azonnal hívott egy orvost. Ráraktam egy ágyra - vagy mire - és elvitték egy szobába. Kivettem a zsebemből a telefonomat és felhívtam Viktort.
- Haló? - hosszas csöngés után végre bele szólt.
- Szia Viktor, Castiel vagyok!
- Baj van? Olyan furcsa a hangod - kezdett aggódni
- Hát, igen baj van! Apád visszajött Tori meg kórházban van. Elütötte egy autó - remegett a hangom. Férfi vagyok, nem sírhatok, de mégis a barátnőmről van szó.
- Apa itt van? Nee! Most nem tudok oda menni, de egy óra múlva ott leszek - letette. Most komolyan! Mi van az apjukkal hogy ennyire gyűlölik? Tényleg, Rosa azt mondta hogy elmeséli. Elraktam a telefonomat és leültem mellé egy székre.
- Viktort hívtad? - kérdezte és sóhajtottam
- Igen. Azt mondta, hogy egy óra múlva itt lesz. De mi van az apjukkal? - rám nézett, és mesélni kezdett. Mindent elmondott. Hogy a szülei elváltak és az anyja meghalt, aztán hogy intézetbe került és hogy még az apja is szart rá.
Fél óra múlva egy orvos jött ki a szobából és felálltam.
- Mi történt? Jól van? - kérdeztem
- Semmi komoly. Kisebb zúzódások és a bal keze eltört de egy-két hét és jobban lesz - megkönnyebbült sóhaj hagyta el mindkettőnk száját, de ekkor folytatta - A vállával korábban is volt gond?
- Hát... igen. Miért valami baj van?
- Mi történt vele?
Szóra nyitottam a számat, de Rosa megelőzött és mellém állt.
- Öhmm, ne haragudjon doktor úr, de ezt nem szeretnénk elmondani. Baj van?
- Ezt egyenlőre még nem tudjuk, ezért még sok vizsgálat szükséges és pár hétig bent kell tartani. - ekkor megérkezett Viktor is és odajött hozzánk - Maga a barátja? - höhh, micsoda sértés!
- Nem, én a bátyja vagyok. Hogy van a húgom?
- Kisebb zúzódások, semmi komoly. De most mennem kell - és... elment. Még egy darabig beszélgettünk, de aztán hazamentünk, mert ma már nem lehet látogatni, csak ha olyan állapotban lesz.

~Tori szemszöge~

Egy fehér, fénylő helyen voltam. Körbenéztem, és nem láttam semmi mást, csak fehérséget. Lenéztem a kezeimre és ledöbbentem. Apró tenyerem volt pici ujjacskákkal. A fehérség kezdett eltűnni és bútorok körvonalát láttam kirajzolódni. Volt egy polc tele babákkal, egy fehér szekrény és egy rózsaszín ágy, tündéres takaróval. A fal babarózsaszín volt és mindenhol babák és játékok voltak. Volt egy tündéres poszter a is falon.
Kimentem az ajtón és hallottam ahogy anyáék veszekednek. Sírni kezdtem és Viktor jött oda hozzám. Az akkor még szőke hajam az arcomba hullott. Viktor magához ölelt és megnyugodtam. Lementem anyáékhoz a konyhába és már csak azt vettem észre, hogy apa egy bőrönddel a kezében elhagyja a házat.
- Ne, apu! Ne menj el! - sírtam
- Sajnálom kicsim! - és elment
Anya teljesen össze volt törve. A kanapén ült és az arcát a kezébe temetve zokogott. Felmentem a szobámba és ott sírtam tovább az egyik kedvenc plüssömet ölelve amit még apától kaptam.

*Előreugrás: 2 hónap*

Hamar túltettem magamat azon hogy apa elment. Boldog voltam és nem érdekelt semmi.
Egy nap a játszótérről sétáltunk haza anyuval, amikor megálltunk egy zebránál. Jött egy autó, de belassított és amikor leléptünk a járdáról, az autó padlógázzal jött felénk. Anyu arrébb lökött és a fenekemre pottyantam. Egy hangos csattanással anyu a földön feküdt, az autós meg elhajtott.
- Anyu! - kiáltottam és odaültem mellé. Hiába kiabáltam segítségért, senki sem segített, sőt... Még meg is bámultak. Azt hittem, hogy meggyógyul, hogy ez semmiség de tévedtem. Végül egy kedves idős néni hívta a mentőket de késő volt. Anyu az autóban belehalt a sérüléseibe.
A kórház várójában ültem, egyedül és egy néni jött oda hozzám. Azt mondta, hogy a gyámügytől van és megbeszélték anyu orvosával, hogy intézetbe visznek. A néni elvitt egy hatalmas házhoz, ahol rengeteg gyerek futkározott és nevetgélt. Azóta többé nem láttam Viktort, csak akkor amikor kihozott onnan. Rengeteg nevelőszülőnél jártam, de ők bántottak vagy elhanyagoltak.

Kinyitottam a szememet. Egy fehér szobában ébredtem fehér ruhában. Kitisztult a látásom és fehér ruhás embereket láttam az ágyam végében. Ezek orvosok? Kórházban vagyok?
- Jó reggelt - vigyorgott egy fiatal orvos.
- M-mi történt? - nyöszörögtem. Többet nem tudtam kipréselni magamból.
- Elütötte egy autó, de ne aggódjon, semmi komoly sérülése nem lett. A barátja és a barátnője behozta önt.
- Itt vannak? - kérdeztem
- Nem, elmentek de a testvére itt van - mondta és elmosolyodtam. Az orvosok kimentek és bejött Viktor. Amikor meglátott, elmosolyodott.
- Hogy vagy? - kérdezte és leült mellém egy székre.
- Hát, mint akin ezerszer áttrappolt kb száz elefánt - nevettem, ami rossz döntés volt mert a vállam is rázkódott és r*hadtul fájt. Felszisszentem és odakaptam volna, de a bal kezemen meg gipsz volt és az is fájt. Hát, ilyen az én "szerencsém"
- Inkább mellőzd a hirtelen mozdulatokat oké? - mosolygott
- Oké-oké - nevettem - Öhmm, álmodtam. Nem túl jót - lesütöttem a szememet és az ujjaimmal szórakoztam - Vagyis ez nem álom volt, hanem emlék. Akkor amikor apa elment és anya meghalt - rá néztem és egy könnycsepp gördült le az arcomon amit Viktor letörölt.
- Sajnálom. Mennem kell, de Castiel nemsokára jön - egy puszit nyomott a homlokomra és elment.
Már fél órája vártam Castielre és már kezdtem feladni a várakozást, amikor nyitódott az ajtó és Cast dugta be a fejét. Mikor rám nézett, elmosolyodott és leült mellém egy székre.
- Szia - köszönt halkan
- Szia - mosolyogtam
- Ilyet többé ne csinálj! Megijesztettél!
- Elpuhultál - vigyorogtam
- Tessék?
- El-pu-hul-tál - szótagoltam - Az első nap a gimiben más voltál. Megváltoztál. Puhány lettél - nevettem
- Igen? - felhúzta a pólója ujját és befeszítette az izmait. Wow :3 - Fogd meg - mondta és büszkén kihúzta magát.
- Öhmm, ha nem látnád, mind a két kezem be van kötve. Már nem csak puhány, hanem vak is vagy? - már folyt a könnyem a nevetéstől, amit nagy nehezen le tudtam törölni.
- Ez inkább meg se hallottam. Amúgy, olyan szexin fog kinézni, hogy mind a két kezed fel lesz kötve - már ő is nevetett. Ilyedt arccal néztem rá, amitől még hangosabban kezdett el nevetni - viccelek, röhögött mint egy hülye gyerek.
- Nyugi, a törés addigra meg fog gyógyulni, de azért még lesz rajta gipsz, nem kell felkötni. Az orvos azt mondta hogy egy-két hétig kell gyógyulnia.
- És addig bent leszek? Ne már! Miért?
- Mert még nem tudják, hogy mi van a válladdal! - mondta és az említett testrészre néztem - Amúgy mi történt? - tudtam mire gondol. Az arcomra fagyott a mosoly és lesütöttem a szememet.
- Ne haragudj, erről nem akarok beszélni. De Rosa elmondott mindent nem? Meg, ott voltál, hallottad. - mondtam és tekintetemmel a koszos padlót fürkésztem.
- Igen, ott voltam és végignéztem mindent! Végignéztem ahogy apáddal kiabáltál, aztán ahogy elütöttek... - már majdnem kiabált és nekem könnyek szöktek a szemembe. Annyi mindent akartam neki mondani, a fejéhez vágni. De nem tudtam. Csak némán néztem magam elé és kialakult közöttünk az a bizonyos kínos csend. A padlót néztem és lyukat fúrt az oldalamba Castiel tekintete. Az ajtó nyikorgása törte meg a csendet és mindketten odakaptuk a fejünket. A tekintetem villámokat szórt az illetőre.
- Mit akarsz? - kérdeztem idegesen. Castiel rám nézett, majd felállt.
- Azt hiszem, hogy én most megyek - mondta és elindult kifelé.
- Ne! Ne menj el - vissza nézett rám és leült. Apámra néztem - Mit akarsz? Nem elég, hogy tönkre tetted az életemet, de az, hogy megjelensz a szülinapomon és elvárod hogy örüljek neked vagy a nyakadba borulva mondogassam neked, hogy így meg úgy hiányoztál, még tőled is szánalmas! Miattad kerültem ide! Minden a te hibád, úgyhogy mostmár bökd már ki végre, hogy MI A FRANCOT AKARSZ?! - kiabáltam
- Elviszlek Amerikába! - mondta kissé mérgesen ő is. Megállt bennem az ütő. Szemem elkerekedtek és tátott szájjal néztem rá a barátomra. Ő sem reagált másképp, csak neki csukva volt a szája. Összeszorítottam a fogamat és a szemöldökömet is összehúztam. Kitéptem a kezemből az infúziót, kiszálltam az ágyból és elé álltam.
- Na azt már nem! Jól megvagyok Viktorral! Nincs rád szükségem! Tudod mikor volt rád szükségem? 14 éve, és te még ezt is elcseszted, úgyhogy itt fogok maradni Franciaországban és nem érdekel hogy mit mondasz! Nekem te nem parancsolsz! Életem legjobb döntése volt, hogy Viktorral ide költöztem, mert legalább lettek barátaim és egy jó suliban tanulhatok, rádásul még egy fiú is jobban szeret engem, mint te valaha! És én is szeretem őt! - utalva Castielre mellé álltam és összekulcsoltam az ujjainkat. Apának elkerekedett a szeme és gúnyos vigyorral néztem rá.
- Te vele jársz? És ha azt mondom, hogy túl fiatal vagy? - kérdésére kínosan felnevettem.
- Ugyan, kérlek! 17 éves vagyok! Azt hiszem, hogy nem kérdeztelek és, nem vagyok kiváncsi a véleményedre, úgyhogy mehetsz vissza Amerikába egyedül, mert Én nem fogok veled menni! - nézzem egyenesen a szemébe. Megrázta a fejét és kisietett a szobából.
- Komolyan mondtad? - kérdezte. Tudtam mire gondol, de elkerültem a választ. Csak úgy szórakozásból, mert a válasz igen lenne.
- Hát persze, én megmondtam hogy nem fogok vele visszamenni - egy puszit nyomtam az arcára és leültem az ágyra. Halkan felnevetett, de aztán komolyra fordította a szót.
- Nem lett volna szabad felkelned!
- Jól vagyok, nyugi. Haza akarok menni! Ez a ruha, nem takar semmit és kényelmetlen - mondtam
- Tudom, de nem lehet. Ami meg a ruhát illeti, szerintem jól nézel ki - leült mellém. Arcomat a két kezébe fogta és megcsókolt. Felé fordultam, a kezemet a nyaka köre fontam és úgy viszonoztam a csókját. Ajka puha volt, csókja vággyal teli. Többet akarva egyre vadabbul kezdtünk csókolózni, amikor végigfektetett az ágyon.
- Castiel kórházban vagyunk - kuncogtam. Castiel lemászott rólam és a mosoly az arcomra fagyott. A szemem kitágult és az oldalamba valamilyen megmagyarázhatatlan érzés nyilallt.
- Tori, baj van? - kérdezte, ekkor lecsukódott a szemem - Tori!
Többre már nem emlékszek.

Nem tudom mikor ébredtem fel, de újra az ágyban feküdtem. A gyomrom eszméletlenül fájt, a kezemet szúrta az infúzió tűje és nagyon fáradt voltam. A szememet csak résnyire tudtam kinyitni és nyitott szájjal kapkodtam a levegőt. Nem sokkal később valaki bejött és leült mellém. Megfogta a kezemet és enyhén megszorította. Az érintéséből tudtam, hogy Castiel van mellettem. Még mindig csak résnyire volt nyitva a szemem és halványan elmosolyodtam.
- Szia - suttogtam rekedten még mindig mosolyogva
- Ne mosolyogj! Ez nem vicces! - lehunytam a szememet és rekedten felsóhajtottam. Nem tudom, hogy mi történt velem, csak azt tudom, hogy nagyon furcsán és rosszul érzem magam. Ez most rosszabb volt mint az előbb. Olyan érzésem van, mintha rám parkolt volna egy tehervonat. Ma még nem ettem semmit és az ájulás szélén voltam.
- Én... Ma még nem ettem semmit - köhögtem és kinyitottam a szememet, már amennyire csak tudtam - De... Egy falat se menne le a torkomon - egyre szaporábban vettem a levegőt.
- Megyek és hozok valamit - mondta és felállt
- Ne menj el - mondtam és megszorítottam a kezét, már amennyire tudtam.
- De... - kezdte de félbeszakítottam.
- Kérlek - suttogtam. Hangosan sóhajtott és visszaült - Mi történt?
- Nem tudom, az orvos nem mondott semmit. Jól vagy?
- Leszámítva a fájó hasamat és az érzést, hogy mindjárt elájulok? Remekül - mondtam szarkasztikusan.
- Ez nem vicces Tori! Sokkal rosszabb is lehetett volna!
- Tudom, sajnálom. Mikor engednek ki? - kérdeztem már normális hangon. A közelsége megnyugtató és már nem érzem magam olyan rosszul.
- Te ezt komolyan kérdezed? - ekkor nyitódott az ajtó és odakaptuk a fejünket.
- Szia! - köszönt


----------------------------------------------------------------------------------------------------
Facebook csoport
The choice