15. fejezet: A titkok városa avagy "Mi folyik itt?"

Figyelem! Fura rész következik :D Úgy gondolom, hogy nem történik benne olyan sok dolog, úgyhogy aki nem szeretné erre a részre pazarolni az idejét, az nyugodtan továbbmehet.

Sziasztok!

Ez a rész elég vegyes érzelmeket mutat ki. Egyszer szomi, egyszer meg vidám. Bocsi >.<

Vannak benne happy részek, no meg depi is van x)

Remélem így is élvezhető❤

Puszi,

Tori

A titkok városa avagy "Mi folyik itt?"

Nem értem, hogy hová tűnt. Tegnap még itt állt, most meg hűlt helye van.
- Biztos, hogy itt volt? - kérdezte a barátom.
- Igen! Pontosan itt állt! Hová tűnt? - értetlenkedtem. Eskü, hogy itt állt, de most miért nincs itt?
- Lilly figyelj - Lilly? Eddig még Tori voltam. Hogyhogy áttért a Lillyre? - Nincs itt semmi! Gyere, menjünk - megfogta a csuklómat és kifelé húzott.
- Most miért nem tudsz nekem hinni? - egy sötét alakot láttam az egyik fa mögött. Megálltam és Cast értetlenkedve nézett rám.
- Van ott valaki! - mutattam a fa irányába. Castiel odanézett, és közelebb ment.
- Nincs ott semmi! - mondta és kimentünk az erdőből. Miért nem hisz nekem? Nem őrültem meg! A végére járok ennek a dolognak!
Amikor hazaértünk, Viktor egy borítékot tolt elém. Óvatosan elvettem és belenéztem. Ezt nem hiszem el! Az anyámról szóló cikk ki volt vágva és úgy lett belerakva. Volt még benne egy kép rólam amikor kicsi voltam. Ezen a képen nem látszik szőkének a hajam. És volt benne egy kép, amin Castiel egy vörös csajjal smárol.

Megfordítottam a Castieles képet és pirossal rá volt írva, hogy "Hagyd őt békén!" Nem tudtam, hogy ki ez és mit akar de egy picikét megijedtem. Honnan tudja, hogy ki vagyok? Hát persze! A cikk! Ez is Peggy és Amber hibája!
Befeküdtem az ágyba és úgy könnyeztem. Nem sokkal később Cast jött be a szobámba.
- Menj el! - szóltam rá.
- De... - kezdte.
- Csak, menj el kérlek!
A képek ott hevertek az ágyon - a Castieles megfordítva - és tisztán kivehető volt az írás. Megnézte, keserűen felnevetett és elment. Mi a baja? Mondjuk nem csodálom azok után, hogy elküdtem. Megcsörrent a telefonom és ismeretlen számot jelzett. Félve vettem magamhoz, mert attól féltem, hogy az az ember hív, aki a levelet küldte.
- H-haló? - szóltam bele remegő hanggal.
- Figyelj kislány! - szólt a vonal másik végéről egy ismeretlen hang - Amit mondok, azt jól jegyezd meg, mert ez csak a saját érdekedet szolgálja! Szakíts Castiellel és ne keresd őt soha többé! Hagyd békén, mert nem állok jót magamért! - ezzel letette. Szakítsak Castiellel? Mégis miért? Én szeretem őt! Nem szakíthatok vele! Abba belehalnék...
SMS-em jött az ismeretlentől. Teljes rémülettel olvastam el.

3 napod van arra, hogy szakíts vele! Figyellek!

Zokogva dőltem be az ágyba és rázkódó vállakkal sírtam.

Az utóbbi 2 napot "szellemként" töltöttem. Mindenki elfordult tőlem, csak Rosa és Viktor maradt nekem és ami a legrosszabb, hogy Castiel sem törődik velem. Folyton az udvaron van és egy lánysereg veszi körül. Isszák minden egyes szavát és egy percre sem hagyják magára. Olyan rossz őt más lányokkal látni. Egyik nap egyedül ült a padon, oda akartam menni hozzá, de amint meglátott felállt és elment. A lányok kaptak az alkalmon és körbevették...

- Én szeretem őt, nem szakíthatok vele! - mondtam Rosának otthon a kanapén ülve. Éppen egy ostoba szappanoperát néztünk és popcornt ettünk.
- Akkor ne szakíts vele - mondta Rosa
- Könnyű azt mondani. Castiel is elfordult tőlem és az a valaki pedig azt mondta, hogy 3 napom van és hogy figyel. Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt, de nem tetszik ez nekem! - már a sírás kerülgetett.
- Figyelj, nem tudom ki ez, de megoldjuk. Nem bánthat, mert Viktor megvéd! Castielt meg meg fogom verni! - halkan felnevettünk.
- Köszönöm - megöleltem és nevetni kezdtünk - Nekem el kellene mennem a boltba.
- Oké, menj csak, nekem úgyis dolgom van a butikban.
Elkísértem a butikig, de onnan már egyedül mentem a supermarketbe. Percenként hátra néztem, mert azt hittem, hogy valaki követ. Kész bevásárlólistám volt, úgyhogy célirányosan gyűjtöttem össze mindent. Közben az emberek furcsálló tekintetet vetettek rám. Örültem, hogy a bevásárlással végeztem, ám az örömöm nem tartott túl sokáig. A supermarketből kilépve erős ütést éreztem a tarkómon. A következő, amire emlékszek, hogy egy sötét szobában fekszek megkötözve. Lassan felültem de a fejem még mindig fájt. 2-3 nap telhetett el asszem. Azt sem tudtam, hogy reggel van-e vagy este. Arra eszméltem fel, hogy egy gorilla jön be és beköti a szememet aztán elvonszol valahova. Leültetett egy székre és halk lányos nevetést hallottam magam előtt.
- Bizonyára érdekel, hogy miért vagy itt ugye? - kérdezte a lány - Megmondtam, hogy ha nem szakítasz vele, akkor annak rossz vége lesz nem?
- Azt mondtad, hogy nem állsz jót magadért! - szóltam vissza. Tudom, hogy nem kellene de magasról teszek rá.
- KUSSOLJ! - kiabált és kaptam egyet a szemem alá - Ha tovább folytatod, nem biztos, hogy élve megúszod - a hangjából hallható volt, hogy vigyorog. A gorillák megfogtak és elhurcoltak egy szobába. Nekivágtak a falnak és rám zárták az ajtót. A hátam eléggé fájt, de ki lehet bírni. Nem tudom, hogy élve vagy halva-e, de kijutok innen az tuti! Annyira szeretném viszont látni Castielt, érinteni, ölelni, csókolni. De ő? Ő magasról szarik rám! Lefogadom, hogy most is a rajongótáborával van elfoglalva. Az sem érdekli, hogy eltűntem...

~Castiel szemszöge~

- Hogy? És nincs ötletetek, hogy hová mehetett? - kérdeztem kétségbeesetten. Rosa és Viktor éppen az imént akarták betörni az ajtómat. Beengedtem őket és elmondták, hogy Lilly eltűnt. Már 3 napja nem látta senki és nem ment haza.
- Az egész a te hibád! - kiáltott rám Rosa. Az enyém? Mégis mit tettem?
- Hogyan? Az enyém? - kérdeztem meglepetten.
- Igen, a tiéd! Megfenyegették, te meg magasról szartál rá! Miért nem hittél neki? Hmm? Teljesen szétesett, te meg elfordultál tőle! Sőt, mindenki elfordult tőle! - kiabált.
Rosa szavai szíven találtak. Tényleg miattam tűnt el? Én ezt nem akartam. Én azt hittem, hogy csak szívat azzal a bódés dologgal, de amikor elküldött és megláttam a képeket az ágyán, teljesen összezavarodtam. Viktorral jó barátok vagyunk és ha kiderül, hogy miattam történt valami Lillyvel, azt nem élné túl. És azt hiszem, hogy én sem, mert 1, megölne, 2, az őrületbe fog kergetni a bűntudat, hogy nem voltam mellette.
- Meg kell találnunk - törtem meg a csendet.
- Örülök, hogy végre leesett, hülyegyerek! - szólt Rosa.
Még sosem láttam ilyennek, de azt hiszem, hogy megérdemeltem. Megmutatták az SMS-t és azonnal tudtam, hogy hova kell menni. No, meg azt is, hogy ki tette ezt. Kinyírom azt a r*bancot!

~Tori szemszöge~

Nagyon fáradt és éhes voltam. A szemem még mindig be volt kötve. A nehéz vasajtó kivágódott és hatalmas erővel csapódott a falnak. Hallottam, hogy pár darabka leesik és összetörik. Azt hittem, hogy megint a gorillák azok és összerezzentem. A kezem magam előtt volt összekötve ezért megpróbáltam azzal védekezni, sikertelenül. A fülem zúgott és nem hallottam semmit, csak motyogást és mintha valaki a nevemet mondogatná. Pár pillanat múlva erős kezeket éreztem a derekamnál, valamint a térdhajlatomnál, aztán lebegni kezdtem. Véletlen neki dőltem egy izmos mellkasnak, aztán megéreztem a gazdájának az illatát. De hisz' ez.... Viktor? A kezemről és a szememről eltűnt a kötés és amint kitisztult a látásom felpillantottam a fiúra és valóban Viktor karjaiban voltam. Oldalra néztem és megpillantottam Rosát, aztán... Castielt is. Ő meg mit keres itt? Haragudtam rá, nagyon. Hogy volt képes ilyen helyzetben cserben hagyni? Ahogy az arcát néztem, egyre csak elfogott a sírógörcs. A kijárat felé igyekeztünk, amikor valaki elállta az utat. Egy barna hajú, kék szemű tetovált lány és egy gorilla állt előttünk.
- Nocsak, nocsak. Csak nem a megmentősereggel találom szemben magam. És Cast cica... - vigyorgott azzal az idióta pofájával. Rosa eléggé megijedt és Cast cica? Van valami amiről nem tudok? Castiel és Viktor gyorsan elintézték a gorillát és addig a földön ültem. Megszólalni nem volt erőm.
- Mit akarsz Deborah? - kérdezte dühösen Castiel.
Egy hosszú-hosszú szájháború után Castiel felpofozta Deborát, vagy kit, és végre haza tudtunk menni. Egész úton Viktor mellkasában voltam és semmi pénzért sem bújtam volna ki onnan. A fiúk - és Rosa - próbáltak szóra bírni, de sehogy sem jött össze nekik. Amikor hazaértünk Viktor felvitt a szobámba és letett az ágyra. Magamra húztam a takarót és befordultam a fal felé. Egy hatalmas sóhaj kíséretével kiment a szobámból és bejött Castiel. Hosszú várakozás után végre leült az ágyam szélére és megszólalt.
- Sajnálom - akkora sóhaj hagyta el a száját, hogy azt hittem, kiszakad a tüdeje a helyéről. Annyi mindent akartam mondani neki, de azt sem tudtam, hogy hol kezdjem. Ezért is nem mondtam neki sok mindent.
- Ennyi? Sajnálod? És azt hiszed, hogy ennyivel el is van intézve? Hát rohadtul nincs! Ha csak ennyit akartál akkor el is mehetsz... - folytattam volna, de elcsuklott a hangom és bekönnyeztem. Amint becsukta maga mögött az ajtót halkan zokogni kezdtem. Tudtam hogy az ajtóm előtt ül. Hogy honnan? Hát onnan, hogy amikor becsukta, egy tompa zörgés szerűség hallatszódott, ami azt jelentette, hogy neki dőlt az ajtómnak és lecsúszott a földre.

Egy hét telt el az "eltűnésem" óta. Abban az egy hétben Castiel nem jött be iskolába. Senki sem látta, ezért elmentem hozzá.
Amikor odaértem hozzá óvatosan bekopogtam. Nem nyitott ajtót ezért becsúsztattam az ajtaja alatt egy papírt. Hallottam, hogy felveszi és megkönnyebbültem, hogy semmi baja. Már éppen a kocsibejárón jártam amikor nyílt az ajtó.
- Lilly - hallottam magam mögött Castiel hangját. Érződött benne a szomorúság és könnyek szöktek a szemembe. Nem fordultam meg, csak háttal álltam neki és magamat öleltem. Pár percig csak ott álltunk ezért lassan megfordultam és könnyes szemekkel néztem végig rajta. Vörös tincsei kuszán a szemébe hullottak.
- Én... Csak - ennyit tudtam mondani mert a hangom elcsuklott. Annyira nem volt kedvem már állni, hogy hirtelen összecsuktam a lábamat és leültem a földre. Rákönyököltem a térdemre és úgy tartottam a fejemet, közben a füvet kezdtem el tépkedni. Egy kósza könycsepp esett a cipőmre. Castiel elém állt és felém tartotta a kezét. Habozás nélkül megfogtam és felhúzott.

(Írói megjegyzés: Na itt a depi zenékről áttértem a pörgősebb disco zenékre, ezért a hangulat is megváltozott. Eddig túl csöpögős volt :"D Sorry)

- Én, sajnálom... Tényleg. Hinnem kellett volna neked... - hmm, túl sokat dumál. Egy csókkal hallgattattam el.
- Hát, igen hinned kellett volna - egy puszit nyomtam az arcára és megöleltem. A kezei a hátamon pihentek és a nyakamat csókolgatta.
- Bejössz? - vigyorgott. Bólintottam, mire elindultunk befelé. Odabent megbotlottam Démondban és hasraestem. Hát majd' megszakadtunk a nevetéstől. Közben Démon odajött és szétnyalta az arcomat. Az egyetlen oka, hogy nem keltem fel az volt, hogy a röhögéstől meg se tudtam moccanni. Csak ott rázkódtam mint a partra vetett hal. Amikor Cast egy kicsit lenyugodott, megfogta a derekamat és felhúzott, de én még mindig ott nevettem a karjaiban, mint egy fogyatékos. Nevetésemből a telefonom csörgése szakított ki. Viktor képe virított a kijelzőn.
- Sziaa - szóltam bele a telefonba.
- Hol vagy? - kérdezte
- Csak nem aggódtál? Amúgy Castielnél.
- Gyere haza - választ sem várva letette. Mi a baja? Ránéztem Castielre aki értetlenkedve nézett rám.
- Mennem kell - mondtam és elindultam kifelé.
- Oké, később felhívlak! - kiáltott utánam.
Futottam hazafelé, mert nem tudtam, hogy Viktor mit akar. Amint beléptem, egy gyönyörű kék hajú, kék szemű lánnyal találtam szembe magamat. Kb Viktorral egyidős lehet.
- Öhm, szia. - köszöntem a lánynak - Ő ki? Csak nem a barátnőd? - vigyorogtam és ezt a kérdést már Viktorhoz intéztem.
- Hát nem ismersz meg Tori? - nevetett a lány. Ez a hang... A nevetése... Csak nem...?