(Március 6, vasárnap)
Újabb eseménytelen hetet hagytam magam mögött. Most egy kórházban fekszek, ugyanis tegnap Aprillel lovagolni mentünk és alattam sikeresen megbokrosodott a ló. A bokám bánta az esést, de szerencsére a törésen kívül nem lett nagyobb baja, úgyhogy ma haza mehetek. Furcsa, de rá tudok állni a lábamra. Az orvosok azt mondták, hogy ez egy enyhe törés vagy egy komoly zúzódás. Tulajdonképpen teljesen mindegy, ha rá tudok állni és tudom mozgatni. Jó, ezt a mozgatást ne úgy képzeljétek el, hogy őrült módjára rohangálok. Persze minden mozgatás iszonyúan fáj, de nem fogok mankóval sétálgatni, kerekesszékbe meg pláne nem ülök. Mozgatni is csak annyira tudom, hogy sétálni tudjak.
Éppen Viktort várom, hogy jöjjön értem. Azt mondta, hogy fél óra múlva itt lesz. Ahhoz képest, már vagy egy órája telefonáltunk. És végszóra befutott az emlegetett szamár.
- Bocs, hogy késtem. - lihegett a bátyám. Ezen csak mosolyogni tudtam.
- Hát, már egy órája várok rád, de megbocsátok neked, ha veszel nekem ruhát. - vigyorogtam. Szerencsére vette a lapot és ő is vigyorgott.
- Te most zsarolsz?
- Vehetjük úgy is. - ültem fel az ágy szélére.
- Bokád? - mutatott az említett testrészemre.
Felemeltem a lábamat és egy ideig tanulmányozgattam a - mellesleg kétszer akkorára dagadt - bokámat.
- Fáj, de rá tudok állni.
- Kellett neked tegnap lovagolni menni Aprillel. - nevetett az a dili tesóm.
- Mert a lovardának kell macskát tartania. Nem én tehetek róla, hogy a ló megijedt tőle. - mentegetőztem
- Na jó, ezt majd otthon megbeszéljük. Öltözz, aztán mehetünk. - mondta és kiment a szobából. Nagyon köszi édes testvérkém. Persze, hagyd egyedül a törött lábú húgodat egy veszedelmes nadrággal. Mert én sem tudtam volna Katet megkérni. Áá, neeem. A saját hülyeségeimnek is most iszom meg a levét. Feltöltöztem, már csak a nadrágom maradt. A bal lábamon már fent van, de hogy fogom felhúzni a jobbra? Persze, hogy Viktor nem tudott egy cicanadrágot hozni.
Nagy fájdalmak árán, de sikerült felerőszakolnom magamra a nadrágom másik felét. Igen ám, de a fájdalmak egyre erősebbek lettek és odáig fajult, hogy begörcsölt a bokám.
- Ilyen nincs! - morogtam az orrom alatt és szitkozódva feküdtem el az ágyon.
- Lilo kész vagy már? - rontott be a bátyám.
- Jajj ne kezd! Nem látod, hogy most szenvedek? Ez a te hibád! - fogtam a befáslizott bokámat és feküdtem az ágyon.
- Az enyém?
- Igen, mert neked kellett farmert hozni, amit az életbe nem tudok felvenni ilyen lábbal!
- Hát, már bocs, de akkor miért nem Katet hívtad?
- Hidd el, gondolkoztam rajta amíg te kint voltál és én a nadrággal szenvedtem. Hozz már egy kurva széket!
- Jó, nyugi már! Ilyenkor elviselhetetlen vagy!
Hozott egy kerekesszéket, felkapott és beleültetett. Ekkor már a fájdalom is alábbhagyott. Ilyenkor tényleg elviselhetetlen vagyok. Lassan tolt kifelé a kórház ajtón. Odakint felálltam és a kint várakozó taxira mutattam.
- Hát a kocsiddal mi a probléma? - vigyorogtam, de sejtettem, hogy megint összetörte.
- Az hogy nincs. - vakarta a tarkóját.
- Összetörted? - ekkor már majdnem kitört belőlem a nevetés, de csak kuncogtam. Viktor nem válaszolt, amit igennek vettem. Lassan elbicegtem a taxiig és óvatosan beültem a hátsó ülésre.
Húsz perc múlva már az ágyamon ültem Áfonyával az ölemben. A telefonomat nyomkodtam, amikor rájöttem, hogy egy ideje már nem sétáltattam meg a kutyusomat. Egyedül nem volt kedvem elmenni, ezért felhívtam Castielt. A harmadik csöngésre már felvette.
- Szia bébi! - szólt vidáman a telefonba.
- Sziaa, mit csinálsz?
- Éppen ülök a repülőn. Tegnap reggel mondtam, hogy anyám haza jött és Londonba megyünk.
- Ó, tényleg. Teljesen kiment a fejemből. - húztam el a szám. Hát akkor ennek is lőttek.
- Na és, hogy sikerült a tegnapi lovaglás?
- Jajj, ne is kérdezd. - fogtam a fejem és néztem a bokámat.
- Olyan szörnyű volt? - nevetett a vonal másik végén.
- Hát, ha az szörnyű, hogy eltörtem a bokámat, akkor igen. Elég szörnyű volt. - mondtam vigyorogva.
- Hogy sikerült?
- Elég annyi, hogy a lovarda macskája a ló elé ugrott.
- Hát akkor jobbulást. Én most leteszem, mert mindjárt leszállunk.
- Rendben, érezd jól magad, puszi. - köszöntem és letettük. Elég fura volt a telefonban. Castiel után felhívtam Rosát, de ő sem ér rá, mert Leigh-el lemennek a tengerpartra. Matt sem jön el, mert visszaköltözött a szüleihez miután összevesztünk. April meg Kim nénivel vásárol. Hát akkor nincs mit tenni, egyedül kell mennem. Viktor felajánlotta, hogy leviszi ő Áfonyát, de mondtam neki, hogy én is levegőznék egy kicsit. Elbicegtem a plázáig és pár kirakatnál megálltam nézelődni. Onnan elindultam egy fagyishoz. Vettem magamnak két gömb csoki-eper fagyit és egy fél literes mentes ásványvizet. A vízből adtam egy kicsit Áfonyának, mert úgy nézett rám, hogy nem tudtam neki ellenállni. Negyed óra múlva már a park közelében jártunk, amikor Áfonya kirántotta a pórázát a kezemből és elszaladt a park felé. Remek! Most kaphatom el! Ilyen lábbal nem lesz egyszerű. Éppen a park bejárata felé igyekeztem, amikor Amber a semmiből elém ugrott. Ijedtemben hátrahőköltem, ám a törött bokámra léptem. Felszisszentem és odakaptam a kezem.
- Ácsi kislány! Hová készülsz? - vont kérdőre a platinaszőke cicababa.
- A parkba! Úgyhogy, ha megbocsátasz... - már éppen indultam be, amikor elkapta a csuklómat.
- Mégis miért mennél te a parkba?
- Jézusom! Már én sem járhatok parkba anélkül, hogy bárkinek is magyarázkodnom kéne? Amúgy meg elszökött a kutyám!
- Jobban is megnevelhetnéd azt a korcsot! - mondta gúnyosan, de csak a szememet tudtam forgatni. - Majd én kihozom!
- Azt már nem! Amúgy meg semmi közöd ahhoz, hogy én hogyan nevelem a kutyámat! - mordultam rá és alrébb löktem. Áfonyát keresve eltöprengtem azon, hogy Amber miért nem akart beengedni. Végül csak megtaláltam. Egy csókolózó párocskától kb egy méterre ült és őket figyelte. Jobban megnéztem a párocskát és feltünt, hogy Alexát falja egy fiú. A srácot nem láttam tisztán, mert háttal ült nekem, egy szürke kapucnis pulóverben és a kapucni a fején volt. Igazából nem nagyon izgatott a dolog, végülis Alexa azzal smárol akivel csak akar. Óvatosan közeledtem a kutyám felé, nehogy megint elszaladjon. Egy kicsit feltámadt a szél és a srác kapucnija alól kilógott egy félhosszú vörös tincs. Csak nem? Ugye? Kérlek Istenem, mond hogy ez nem az amire gondolok! Megremegett a lábam, a testem megfeszült és a vérnyomásom az egekbe szökött. A szívem hevesebben kezdett dobogni. Áfonya csak őket nézte, mintha ismerné a srácot. Én csak némán álltam a padtól egy méterre és őket néztem. Nem vettek észre szerencsére. Erőt vettem magamon, odaléptem a fiú mögé és lerántottam a fejéről a kapucnit. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor a meglepett párocska rám pillantott.
- Castiel - suttogtam rekedt hangon. Miután láttam, hogy nem fog megszólalni, felkaptam a kutyámat és elsiettem - már amennyire az enyhén törött bokámmal lehet -.
- Tori, kérlek! Beszéljük meg! - jött mögöttem Castiel.
- Nekünk nincs miről beszélnünk! - bicegtem előtte dühösen közben Áfonyát cipeltem. Minden lépés fájt, pokolian. De nem csak a bokám, hanem a szívem is. Talán a szívem jobban fájt a bokámnál. Nem jutottam messzire a lábam miatt, ezért jobbnak láttam, ha megállok. Szembe fordultam Castiellel és a szemébe néztem. Ó, azok a szemek.
- Tori.... Ez nem az aminek tűnik.
- Á, szóval azt akarod nekem bemesélni, hogy rosszul láttam? - csattantam fel - Világos, hogy már nem én kellek neked!
- Tori, ne mondj ilyet! Én szeretlek!
- És az ott?! Az mi? - mutattam a piros foltra a nyakán - Na ne nézz hülyének! Sosem hittem, hogy majd így fogunk elválni egymástól. Legalább ne hazudtál volna! - néztem a szemébe könnyezve.
- T-te most szakítasz velem? - nézett rám fájdalmasan.
Az elfolytott sírástól fájdalmas gombóc keletkezett a torkomban. A következő szót nem tudtam kimondani, mégis valami belső hang rá kényszerített.
- Igen. - mondtam könnyezve. Megfordultam és elindultam haza, de előtte még elköszöntem tőle. Negyed óra múlva már az ágyamon feküdtem összegömbölyödve a sírástól ázott párnámon. Castiel már egy párszor hívott, de nem vettem fel. Néhány üzenetet is hagyott, de még nem sikerült megnéznem. Viktor kopogott az ajtómon. Felálltam, megtöröltem a szemem és kinyitottam az ajtót. Amíg ő bejött, én leültem az ágyam szélére.
- Mi a baj? - guggolt elém.
- Semmi. - füllentettem. A tekintetem a plafont pásztázta és egy könnycsepp folyt végig az arcomon.
- Látom. Mióta hazajöttél a szobádban kuksolsz és sírsz. Azt hiszed nem hallatszódik le? - tette a kezét a combomra - Mi a baj? - kérdezte ismét. Nem szóltam semmit, csak rá néztem. Tudtam, hogy ki tudja olvasni a szememből, hiszem a szem a lélek tükre. Ő a testvérem, jobban ismer mint bárki más. És ez a következő kérdéséből is kiderült.
- Castiel?
Némán bólintottam és lesütöttem a szemem.
- Szakítottatok? - jött a következő kérdése.
- Hazudott nekem, aztán meg a parkban smárolt az új csajjal! De ha a kutyám nem szökik el, akkor nem buknak le. És még ő mondja nekem, hogy félreértem. - járkáltam a szobámban - Mégis hogyan lehet ezt félreérteni? Nem vagyok vak! Tudom mit láttam! És az a ribanc csak ott vigyorog rám, mint aki jól végezte dolgát. - és itt tört el nálam a mécses. Viktor elém állt és magához húzott. Az arcomat belefúrtam a mellkasába és magamhoz szorítottam. Néhány perc múlva már az ágyamban feküdtem és a kimerüléstől már aludtam.
~Viktor szemszöge~
Félmeztelenül terültem el a kanapén, közben néztem a tévét. Tori már egy ideje alszik. Éppen a legkényelmesebb pózban feküdtem amikot valaki csengetett. Kénytelen voltam elhagyni a szeretett kanapét és kinyitottam az ajtót. Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy Castiel állt az ajtó mögött. Valahogy számítottam rá. Nem tudom, hogy most haragudjak-e rá, azért amit a húgommal tett, vagy viselkedjek úgy, mint aki nem tud semmiről.
- Szia Cast! - üdvözöltem a haveromat.
- Hali! Torihoz jöttem. - vakarta a tarkóját zavartan.
- Azt gondoltam. Fent van a szobájában.
Castiel elindult a lépcső felé, de utána szóltam.
- Alszik. Álomba sírta magát!
Rám nézett, de már ment is fel a húgom szobájába. Utána mentem és láttam, hogy az ajtóból figyeli.
- Még mindig szereted, igaz? - tettem fel a költői kérdést.
- Igen, de ha egyszerűen nem hallgat meg, nem tudom neki megmagyarázni a dolgokat. - sóhajtott.
- Most össze van zavarodva. Te voltál az első pasija és látta, hogy másik bigét falsz a parkban és... Az ott mi? - mutattam a nyakára.
- A csaj hagyta maga után. Én? Már nem azért, de a húgod nem úgy néz ki mint akinek 16 évig nem volt pasija.
- Pedig így van. Összezavarodott, meg itt volt neki az a lovardás balesete. Szerintem jobb neki, ha egy kicsit most külön vagytok. De nem mondom, hogy a te hibád... Ja de, a tiéd! - mondtam és lementem a nappaliba. Cast becsukta Tori szobájának az ajtaját és jött utánam.
- Most haragszol? - kérdezte.
- Á, nem. Végülis nem te törted össze a húgom szívét. Miért is haragudnék? - keltem ki magamból.
- Ne csináld már! Holnap majd helyrehozom.
- Ezen már nincs mit helyrehozni. Elcseszted! És miért? Mert egy hülye kis kurva elcsavarta a fejed. Elvesztetted őt, már nem bízik benned! - vágtam a fejéhez a keserű igazságot.
- Na jó, azt hiszem, hogy kár volt ide jönnöm. Már megyek is! Szia! - mondta és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy beleremegett az egész ház.
**Castiel tisztában volt vele, hogy Viktornak igaza van, de nem tudta elviselni. Tudta, hogy elveszítette Torit egy ostoba csaj miatt. Éppen haza felé sétált amikor szembe jött vele Alexa. A lány csak úgy el ment mellette. Mint két idegen, akik sosem találkoztak.
"Elvesztetted őt, nem bízik benned" hangzottak Viktor szavai a fiú fejében.
- Vissza fogom szerezni! - morogta az orra alatt.**
~Tori szemszöge~
Másnap reggel az a hülye vekker ébresztett. Kimásztam az ágyból és a szekrényhez léptem. Kivettem belőle egy fekete oldalt masnis cicanadrágot és egy fehér "I look so good with your boyfriend" feliratú pólót. A hajamat kivasaltam és szoros lófarokba kötöttem. Lementem az előtérbe és felvettem a barna bőrdzsekimet és csizmámat. Viktor még aludt, nem akartam felébreszteni. Első utam a kórházba vezetett, amit taxival tettem meg. Kaptam igazolást az első két órárá. Elvégeztek a bokámon pár röntgen vizsgálatot és megállapították, hogy nem tört el, csak elég durván megzúzódott. Az igazolás mellé kaptam egy egész hónapos felmentést tesiből. Szuper, egész hónapban nem tesizek. Talán többet kellene járnom lovagolni.
A suliba is taxival mentem és amikor odaértem, tartott még a második óra. Szerencsére az ofővel van most óránk, így oda tudtam neki adni az igazolást. Hátra bicegtem a helyemre, ami persze, hogy Castiel mellett van. Hát miért is ne lenne ott. Én az óra végében rajzikáltam, ő meg próbált velem beszélni, kisebb nagyobb sikerrel. A következő óra tesi, így oda tudom adni a felmentést a tanárnak. Szerencsére kedves tanárunk van és még jobbulást is kívánt. Éppen a padon ücsörögtem és néztem ahogy a fiú kosaraznak amikor Dakota ült mellém.
- Hali Tori! Hallom megint szabad vagy.
- Szia Dake. Igen de most nincs... Várj! Honnan tudod? - kérdeztem. Hisz' csak tegnap szakítottunk és kétlem, hogy Castiel mindenkinek azzal "dicsekedne".
- Alexa. - mutatott a lány felé - Mindenkinek elmesélte, hogy miatta szakítottatok. Én nem lennék rá ennyire büszke. Szóval, lenne kedved eljönni velem délután moziba? - kérdezte. Már megbocsásson, de amint szabad egy lány máris lecsap rá? Na kösz, nem kérek belőle!
- Bocsi Dake, de amint láthatod nem vagyok túl fényes állapotban. Esetleg máskor. - próbáltam kedvesen mondani neki, ami be is vált.
- Oké. És maradsz a kosármeccsen?
- Milyen kosármeccsen?
- Hat óra fele lesz itt a tornateremben. Mi játszunk a Maxwell gimi ellen.
- Persze, itt leszek. - mosolyogtam a fiúra. Már csak azért is fogadtam el a meghívását, mert Castiel már nem kosarazik és nyugodt szívvel drukkolhatok a fiúknak.
A meccsre megint taxival jöttem és már a vége felé járunk. Az állás 18-20 a Maxwell giminek. Dajan az utolsó néhány másodperben dobott egy 3 pontosat és ezzel megfordította az állást 21-20-ra. A meccsnek vége és a Sweet Amoris nyert. Mikor hazafelé mentem már sötét volt. Kb két utcányira voltam amikor a hátam mögött valaki befogta a szám és egy közeli sikátorba húzott...
Újabb eseménytelen hetet hagytam magam mögött. Most egy kórházban fekszek, ugyanis tegnap Aprillel lovagolni mentünk és alattam sikeresen megbokrosodott a ló. A bokám bánta az esést, de szerencsére a törésen kívül nem lett nagyobb baja, úgyhogy ma haza mehetek. Furcsa, de rá tudok állni a lábamra. Az orvosok azt mondták, hogy ez egy enyhe törés vagy egy komoly zúzódás. Tulajdonképpen teljesen mindegy, ha rá tudok állni és tudom mozgatni. Jó, ezt a mozgatást ne úgy képzeljétek el, hogy őrült módjára rohangálok. Persze minden mozgatás iszonyúan fáj, de nem fogok mankóval sétálgatni, kerekesszékbe meg pláne nem ülök. Mozgatni is csak annyira tudom, hogy sétálni tudjak.
Éppen Viktort várom, hogy jöjjön értem. Azt mondta, hogy fél óra múlva itt lesz. Ahhoz képest, már vagy egy órája telefonáltunk. És végszóra befutott az emlegetett szamár.
- Bocs, hogy késtem. - lihegett a bátyám. Ezen csak mosolyogni tudtam.
- Hát, már egy órája várok rád, de megbocsátok neked, ha veszel nekem ruhát. - vigyorogtam. Szerencsére vette a lapot és ő is vigyorgott.
- Te most zsarolsz?
- Vehetjük úgy is. - ültem fel az ágy szélére.
- Bokád? - mutatott az említett testrészemre.
Felemeltem a lábamat és egy ideig tanulmányozgattam a - mellesleg kétszer akkorára dagadt - bokámat.
- Fáj, de rá tudok állni.
- Kellett neked tegnap lovagolni menni Aprillel. - nevetett az a dili tesóm.
- Mert a lovardának kell macskát tartania. Nem én tehetek róla, hogy a ló megijedt tőle. - mentegetőztem
- Na jó, ezt majd otthon megbeszéljük. Öltözz, aztán mehetünk. - mondta és kiment a szobából. Nagyon köszi édes testvérkém. Persze, hagyd egyedül a törött lábú húgodat egy veszedelmes nadrággal. Mert én sem tudtam volna Katet megkérni. Áá, neeem. A saját hülyeségeimnek is most iszom meg a levét. Feltöltöztem, már csak a nadrágom maradt. A bal lábamon már fent van, de hogy fogom felhúzni a jobbra? Persze, hogy Viktor nem tudott egy cicanadrágot hozni.
Nagy fájdalmak árán, de sikerült felerőszakolnom magamra a nadrágom másik felét. Igen ám, de a fájdalmak egyre erősebbek lettek és odáig fajult, hogy begörcsölt a bokám.
- Ilyen nincs! - morogtam az orrom alatt és szitkozódva feküdtem el az ágyon.
- Lilo kész vagy már? - rontott be a bátyám.
- Jajj ne kezd! Nem látod, hogy most szenvedek? Ez a te hibád! - fogtam a befáslizott bokámat és feküdtem az ágyon.
- Az enyém?
- Igen, mert neked kellett farmert hozni, amit az életbe nem tudok felvenni ilyen lábbal!
- Hát, már bocs, de akkor miért nem Katet hívtad?
- Hidd el, gondolkoztam rajta amíg te kint voltál és én a nadrággal szenvedtem. Hozz már egy kurva széket!
- Jó, nyugi már! Ilyenkor elviselhetetlen vagy!
Hozott egy kerekesszéket, felkapott és beleültetett. Ekkor már a fájdalom is alábbhagyott. Ilyenkor tényleg elviselhetetlen vagyok. Lassan tolt kifelé a kórház ajtón. Odakint felálltam és a kint várakozó taxira mutattam.
- Hát a kocsiddal mi a probléma? - vigyorogtam, de sejtettem, hogy megint összetörte.
- Az hogy nincs. - vakarta a tarkóját.
- Összetörted? - ekkor már majdnem kitört belőlem a nevetés, de csak kuncogtam. Viktor nem válaszolt, amit igennek vettem. Lassan elbicegtem a taxiig és óvatosan beültem a hátsó ülésre.
Húsz perc múlva már az ágyamon ültem Áfonyával az ölemben. A telefonomat nyomkodtam, amikor rájöttem, hogy egy ideje már nem sétáltattam meg a kutyusomat. Egyedül nem volt kedvem elmenni, ezért felhívtam Castielt. A harmadik csöngésre már felvette.
- Szia bébi! - szólt vidáman a telefonba.
- Sziaa, mit csinálsz?
- Éppen ülök a repülőn. Tegnap reggel mondtam, hogy anyám haza jött és Londonba megyünk.
- Ó, tényleg. Teljesen kiment a fejemből. - húztam el a szám. Hát akkor ennek is lőttek.
- Na és, hogy sikerült a tegnapi lovaglás?
- Jajj, ne is kérdezd. - fogtam a fejem és néztem a bokámat.
- Olyan szörnyű volt? - nevetett a vonal másik végén.
- Hát, ha az szörnyű, hogy eltörtem a bokámat, akkor igen. Elég szörnyű volt. - mondtam vigyorogva.
- Hogy sikerült?
- Elég annyi, hogy a lovarda macskája a ló elé ugrott.
- Hát akkor jobbulást. Én most leteszem, mert mindjárt leszállunk.
- Rendben, érezd jól magad, puszi. - köszöntem és letettük. Elég fura volt a telefonban. Castiel után felhívtam Rosát, de ő sem ér rá, mert Leigh-el lemennek a tengerpartra. Matt sem jön el, mert visszaköltözött a szüleihez miután összevesztünk. April meg Kim nénivel vásárol. Hát akkor nincs mit tenni, egyedül kell mennem. Viktor felajánlotta, hogy leviszi ő Áfonyát, de mondtam neki, hogy én is levegőznék egy kicsit. Elbicegtem a plázáig és pár kirakatnál megálltam nézelődni. Onnan elindultam egy fagyishoz. Vettem magamnak két gömb csoki-eper fagyit és egy fél literes mentes ásványvizet. A vízből adtam egy kicsit Áfonyának, mert úgy nézett rám, hogy nem tudtam neki ellenállni. Negyed óra múlva már a park közelében jártunk, amikor Áfonya kirántotta a pórázát a kezemből és elszaladt a park felé. Remek! Most kaphatom el! Ilyen lábbal nem lesz egyszerű. Éppen a park bejárata felé igyekeztem, amikor Amber a semmiből elém ugrott. Ijedtemben hátrahőköltem, ám a törött bokámra léptem. Felszisszentem és odakaptam a kezem.
- Ácsi kislány! Hová készülsz? - vont kérdőre a platinaszőke cicababa.
- A parkba! Úgyhogy, ha megbocsátasz... - már éppen indultam be, amikor elkapta a csuklómat.
- Mégis miért mennél te a parkba?
- Jézusom! Már én sem járhatok parkba anélkül, hogy bárkinek is magyarázkodnom kéne? Amúgy meg elszökött a kutyám!
- Jobban is megnevelhetnéd azt a korcsot! - mondta gúnyosan, de csak a szememet tudtam forgatni. - Majd én kihozom!
- Azt már nem! Amúgy meg semmi közöd ahhoz, hogy én hogyan nevelem a kutyámat! - mordultam rá és alrébb löktem. Áfonyát keresve eltöprengtem azon, hogy Amber miért nem akart beengedni. Végül csak megtaláltam. Egy csókolózó párocskától kb egy méterre ült és őket figyelte. Jobban megnéztem a párocskát és feltünt, hogy Alexát falja egy fiú. A srácot nem láttam tisztán, mert háttal ült nekem, egy szürke kapucnis pulóverben és a kapucni a fején volt. Igazából nem nagyon izgatott a dolog, végülis Alexa azzal smárol akivel csak akar. Óvatosan közeledtem a kutyám felé, nehogy megint elszaladjon. Egy kicsit feltámadt a szél és a srác kapucnija alól kilógott egy félhosszú vörös tincs. Csak nem? Ugye? Kérlek Istenem, mond hogy ez nem az amire gondolok! Megremegett a lábam, a testem megfeszült és a vérnyomásom az egekbe szökött. A szívem hevesebben kezdett dobogni. Áfonya csak őket nézte, mintha ismerné a srácot. Én csak némán álltam a padtól egy méterre és őket néztem. Nem vettek észre szerencsére. Erőt vettem magamon, odaléptem a fiú mögé és lerántottam a fejéről a kapucnit. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor a meglepett párocska rám pillantott.
- Castiel - suttogtam rekedt hangon. Miután láttam, hogy nem fog megszólalni, felkaptam a kutyámat és elsiettem - már amennyire az enyhén törött bokámmal lehet -.
- Tori, kérlek! Beszéljük meg! - jött mögöttem Castiel.
- Nekünk nincs miről beszélnünk! - bicegtem előtte dühösen közben Áfonyát cipeltem. Minden lépés fájt, pokolian. De nem csak a bokám, hanem a szívem is. Talán a szívem jobban fájt a bokámnál. Nem jutottam messzire a lábam miatt, ezért jobbnak láttam, ha megállok. Szembe fordultam Castiellel és a szemébe néztem. Ó, azok a szemek.
- Tori.... Ez nem az aminek tűnik.
- Á, szóval azt akarod nekem bemesélni, hogy rosszul láttam? - csattantam fel - Világos, hogy már nem én kellek neked!
- Tori, ne mondj ilyet! Én szeretlek!
- És az ott?! Az mi? - mutattam a piros foltra a nyakán - Na ne nézz hülyének! Sosem hittem, hogy majd így fogunk elválni egymástól. Legalább ne hazudtál volna! - néztem a szemébe könnyezve.
- T-te most szakítasz velem? - nézett rám fájdalmasan.
Az elfolytott sírástól fájdalmas gombóc keletkezett a torkomban. A következő szót nem tudtam kimondani, mégis valami belső hang rá kényszerített.
- Igen. - mondtam könnyezve. Megfordultam és elindultam haza, de előtte még elköszöntem tőle. Negyed óra múlva már az ágyamon feküdtem összegömbölyödve a sírástól ázott párnámon. Castiel már egy párszor hívott, de nem vettem fel. Néhány üzenetet is hagyott, de még nem sikerült megnéznem. Viktor kopogott az ajtómon. Felálltam, megtöröltem a szemem és kinyitottam az ajtót. Amíg ő bejött, én leültem az ágyam szélére.
- Mi a baj? - guggolt elém.
- Semmi. - füllentettem. A tekintetem a plafont pásztázta és egy könnycsepp folyt végig az arcomon.
- Látom. Mióta hazajöttél a szobádban kuksolsz és sírsz. Azt hiszed nem hallatszódik le? - tette a kezét a combomra - Mi a baj? - kérdezte ismét. Nem szóltam semmit, csak rá néztem. Tudtam, hogy ki tudja olvasni a szememből, hiszem a szem a lélek tükre. Ő a testvérem, jobban ismer mint bárki más. És ez a következő kérdéséből is kiderült.
- Castiel?
Némán bólintottam és lesütöttem a szemem.
- Szakítottatok? - jött a következő kérdése.
- Hazudott nekem, aztán meg a parkban smárolt az új csajjal! De ha a kutyám nem szökik el, akkor nem buknak le. És még ő mondja nekem, hogy félreértem. - járkáltam a szobámban - Mégis hogyan lehet ezt félreérteni? Nem vagyok vak! Tudom mit láttam! És az a ribanc csak ott vigyorog rám, mint aki jól végezte dolgát. - és itt tört el nálam a mécses. Viktor elém állt és magához húzott. Az arcomat belefúrtam a mellkasába és magamhoz szorítottam. Néhány perc múlva már az ágyamban feküdtem és a kimerüléstől már aludtam.
~Viktor szemszöge~
Félmeztelenül terültem el a kanapén, közben néztem a tévét. Tori már egy ideje alszik. Éppen a legkényelmesebb pózban feküdtem amikot valaki csengetett. Kénytelen voltam elhagyni a szeretett kanapét és kinyitottam az ajtót. Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy Castiel állt az ajtó mögött. Valahogy számítottam rá. Nem tudom, hogy most haragudjak-e rá, azért amit a húgommal tett, vagy viselkedjek úgy, mint aki nem tud semmiről.
- Szia Cast! - üdvözöltem a haveromat.
- Hali! Torihoz jöttem. - vakarta a tarkóját zavartan.
- Azt gondoltam. Fent van a szobájában.
Castiel elindult a lépcső felé, de utána szóltam.
- Alszik. Álomba sírta magát!
Rám nézett, de már ment is fel a húgom szobájába. Utána mentem és láttam, hogy az ajtóból figyeli.
- Még mindig szereted, igaz? - tettem fel a költői kérdést.
- Igen, de ha egyszerűen nem hallgat meg, nem tudom neki megmagyarázni a dolgokat. - sóhajtott.
- Most össze van zavarodva. Te voltál az első pasija és látta, hogy másik bigét falsz a parkban és... Az ott mi? - mutattam a nyakára.
- A csaj hagyta maga után. Én? Már nem azért, de a húgod nem úgy néz ki mint akinek 16 évig nem volt pasija.
- Pedig így van. Összezavarodott, meg itt volt neki az a lovardás balesete. Szerintem jobb neki, ha egy kicsit most külön vagytok. De nem mondom, hogy a te hibád... Ja de, a tiéd! - mondtam és lementem a nappaliba. Cast becsukta Tori szobájának az ajtaját és jött utánam.
- Most haragszol? - kérdezte.
- Á, nem. Végülis nem te törted össze a húgom szívét. Miért is haragudnék? - keltem ki magamból.
- Ne csináld már! Holnap majd helyrehozom.
- Ezen már nincs mit helyrehozni. Elcseszted! És miért? Mert egy hülye kis kurva elcsavarta a fejed. Elvesztetted őt, már nem bízik benned! - vágtam a fejéhez a keserű igazságot.
- Na jó, azt hiszem, hogy kár volt ide jönnöm. Már megyek is! Szia! - mondta és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy beleremegett az egész ház.
**Castiel tisztában volt vele, hogy Viktornak igaza van, de nem tudta elviselni. Tudta, hogy elveszítette Torit egy ostoba csaj miatt. Éppen haza felé sétált amikor szembe jött vele Alexa. A lány csak úgy el ment mellette. Mint két idegen, akik sosem találkoztak.
"Elvesztetted őt, nem bízik benned" hangzottak Viktor szavai a fiú fejében.
- Vissza fogom szerezni! - morogta az orra alatt.**
~Tori szemszöge~
Másnap reggel az a hülye vekker ébresztett. Kimásztam az ágyból és a szekrényhez léptem. Kivettem belőle egy fekete oldalt masnis cicanadrágot és egy fehér "I look so good with your boyfriend" feliratú pólót. A hajamat kivasaltam és szoros lófarokba kötöttem. Lementem az előtérbe és felvettem a barna bőrdzsekimet és csizmámat. Viktor még aludt, nem akartam felébreszteni. Első utam a kórházba vezetett, amit taxival tettem meg. Kaptam igazolást az első két órárá. Elvégeztek a bokámon pár röntgen vizsgálatot és megállapították, hogy nem tört el, csak elég durván megzúzódott. Az igazolás mellé kaptam egy egész hónapos felmentést tesiből. Szuper, egész hónapban nem tesizek. Talán többet kellene járnom lovagolni.
A suliba is taxival mentem és amikor odaértem, tartott még a második óra. Szerencsére az ofővel van most óránk, így oda tudtam neki adni az igazolást. Hátra bicegtem a helyemre, ami persze, hogy Castiel mellett van. Hát miért is ne lenne ott. Én az óra végében rajzikáltam, ő meg próbált velem beszélni, kisebb nagyobb sikerrel. A következő óra tesi, így oda tudom adni a felmentést a tanárnak. Szerencsére kedves tanárunk van és még jobbulást is kívánt. Éppen a padon ücsörögtem és néztem ahogy a fiú kosaraznak amikor Dakota ült mellém.
- Hali Tori! Hallom megint szabad vagy.
- Szia Dake. Igen de most nincs... Várj! Honnan tudod? - kérdeztem. Hisz' csak tegnap szakítottunk és kétlem, hogy Castiel mindenkinek azzal "dicsekedne".
- Alexa. - mutatott a lány felé - Mindenkinek elmesélte, hogy miatta szakítottatok. Én nem lennék rá ennyire büszke. Szóval, lenne kedved eljönni velem délután moziba? - kérdezte. Már megbocsásson, de amint szabad egy lány máris lecsap rá? Na kösz, nem kérek belőle!
- Bocsi Dake, de amint láthatod nem vagyok túl fényes állapotban. Esetleg máskor. - próbáltam kedvesen mondani neki, ami be is vált.
- Oké. És maradsz a kosármeccsen?
- Milyen kosármeccsen?
- Hat óra fele lesz itt a tornateremben. Mi játszunk a Maxwell gimi ellen.
- Persze, itt leszek. - mosolyogtam a fiúra. Már csak azért is fogadtam el a meghívását, mert Castiel már nem kosarazik és nyugodt szívvel drukkolhatok a fiúknak.
A meccsre megint taxival jöttem és már a vége felé járunk. Az állás 18-20 a Maxwell giminek. Dajan az utolsó néhány másodperben dobott egy 3 pontosat és ezzel megfordította az állást 21-20-ra. A meccsnek vége és a Sweet Amoris nyert. Mikor hazafelé mentem már sötét volt. Kb két utcányira voltam amikor a hátam mögött valaki befogta a szám és egy közeli sikátorba húzott...
Imádom folytasd gyorsan !!! ❤❤❤
VálaszTörlésIgyekszem minél hamarabb feltenni :)
Törlés