Lehunytam a szemem. A hátam a hideg tégla falhoz ért és a csuklóm a fejem fölé volt fogva. Nem mondom, hogy oda lett szorítva. Nem, egyáltalán nem. Akár ki is tudtam volna húzni, de abban a pillanatban nem tettem. Nem tudom miért, talán túlságosan is féltem. Pár percig némán, csukott szemmel dőltem neki a falnak. Nem történt az égvilágon semmi. Meglepően nyitottam ki a szemem, de azonnal csuktam is vissza. Visszajött. Ennyi idő után, újra itt van és ismét megtalált. A beszűrődő fények megvilágították az arcát. Tisztán láttam minden egyes ráncot és arcvonást.
- Elengedlek, ha megígéred, hogy nem sikítasz. - szólt halkan. A hangjára kinyitottam a szemem és halványan bólintottam. Már nem olyan durva. Tényleg komolyan mondta azt, hogy sajnálja. Elengedte a csuklómat és a számat. A kezeimet óvatosan magam mellé eresztettem. A döbbenettől nem tudtam szólni, csak némán álltam előtte és másfelé figyeltem. Tekintete az arcomat fürkészte. Közelebb lépett hozzám mire összehúztam magam. Meglepetten hátra hőkölt.
- Félsz tőlem... - mormogta leginkább magának. El akartam menni, de tudtam, hogy nem jutnék messzire és Justin persze meg akadályozna a szökési kísérletemben. Ezért csak némán bámultam a szemközti falat. Justin egy hirtelen mozdulattal elkapta a vállamat és behúzott az árnyékba.
- Ssssh - mutatott a sarok felé ahol a Vörös ördög sétált éppen. - Tudom, hogy szakítottatok. - mondta és elengedett amikor Cast elment.
- H... honnan?
- A közelben voltam, amikor veszekedtetek.
- Hallgatóztál? Mindegy mennem kell, megígértem Viktornak, hogy kilenc előtt hazaérek. - mondtam és elbicegtem a sikátor kijáratáig. Justinnak valahogy feltűnt, hogy valami nincs rendben a lábbammal, mert felajánlotta, hogy hazavisz kocsival. Vegülis, miért ne. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, hogy önszántamból beülök annak a kocsijába, aki pár hónapja meg akart erőszakolni és talán megölni. Valahogy úgy érzem komolyon gondolta azt, hogy sajnálja így végül elfogadtam.
Negyed óra múlva már otthon pihentettem a lábam a kanapén.
- Tori, - szólt Viktor - Holnap elviszem Katet a reptérre. Hívta a menedzsere és megy vissza Los Angelesbe.
- Hát, kár hogy Kate visszamegy, hiányozni fog. De hé, megjavították a kocsidat? - vigyorogtam a testvérkémre.
- Tudom, nekem is. Ja, tegnap szóltak, hogy kész.
- Mikor indultok?
- Úgy, reggel fél hét körül. De ha jól tudom, neked még van tanulnivalód holnapra! - állt elém.
- Mi ez a nagy apáskodás? - kuncogtam.
- Ha már az igazira nem lehet számítani...
- Jogos. Na de akkor megyek fel tanulni... Apa - vigyorogtam.
Felmentem a szobámba és elővettem a könyveimet. Valahogy most nem kötött le a tanulás ezért elmentem zuhanyozni.
Másnap reggel már nem volt itt se Viktor se Kate. Teljesen üres a ház, vagyis nem teljesen, mert Áfonya még itt van.
A szekrényhez léptem és kivettem belőle egy farmer rövidnadrágot. A két zsebe alul a combomnál kilógott és Mickey egér lába ott díszelgett rajta. Felvettem hozzá egy piros, cicás pólót. Kinyitottam az ékszeres dobozomat és keresgéltem benne a cicás nyakláncomat. A szemem megakadt a Castieltől kapott gitár medálos karkötőn. Kivettem és egy ideig tanulmányozgattam. Az ezüst gitár és a vörös pengető Castielre emlékeztet. Akármennyire is fájt amit tett, legbelül mégis szerettem. Most egy kis magányra lenne szükségem. El fogok késni, ha nem indulok el most. Felhúztam a csuklómra a karkötőt és lerobogtam a lépcsőn. A dsekire most nem lesz szükség ezért magamra vettem a szürke Converse cipőmet. Siettem a suliba, már amennyire tudtam. Becsöngőre pont beértem. Történelem órával kezdtünk az ofővel. Letelepedtem Castiel mellé és előpakoltam a cuccaimat. Az első óra eseménytelenül telt el, csak egy felelő volt, aki hármassal megúszta. Szünetben Rosával elmentünk a büfébe egy kis harapni valóért. Ő egy csomag ropit vett, én pedig két melegszendvicset. A szünetben az egyiket elfogyasztottam, a másikat pedig eltettem a táskámba.
A következő óra matek volt, az egyik legutálatosabb tanárral. Persze, mint minden órán, most is Castiel mellett ültem. A tanárnő épp az egyenletekről papolt, amikor rezegni kezdett a telefonom. Ismeretlen számot jelzett, és mivel senki sem figyelt rám - csak Castiel - így fel tudtam venni.
- Igen, tessék? - szóltam bele a telefonba kicsit halkabban, hogy a tanár ne vegyen észre.
- Tori Smith? - szólt bele egy férfi.
- I-igen. Kivel beszélek? - kérdeztem a férfit. Castiel furcsálló tekintettel figyelt.
- Dr. Luke Garcia vagyok. A bátyjáról lenne szó. - mondta a doki. Ajjaj, ez semmi jót nem ígér. Remegő hanggal szóltam bele a telefonba.
- Mi... mi történt?
- Ez nem telefon téma. Nem szokásom iskolából elrángatni az embereket, de ez fontos! Be tudna jönni?
- P-persze. Azonnal indulok. Viszlát! - mondtam és kinyomtam. El sem pakoltam a táskámba, sőt még a táskámat sem hoztam magammal. Kisiettem a teremből, amit Mrs. Henning nem tudott mire vélni. Még a folyósón hívtam egy taxit, amire odakint csak néhány percet kellett várni. Gyorsan eldaráltam a sofőrnek, hogy vigyen a kórházba. Idegesen fészkelődtem az anyós ülésen. Az uzsonna pénzemből kifizettem az utat és szinte betörtem a kórház ajtaját. Három perc múlva már a recepciónál vártam az orvosra. Nem sokkal később egy harminc év körüli férfi sietett hozzám.
- Te vagy Viktor Smith húga?
- Igen. Mi történt? - álltam az orvos elé és felkészültem a legrosszabbra.
- Nos, a bátyád autóbalesetet szenvedett. Agyrázkódása lett és kómába esett. A jó hír az, hogy maradandó károsodást nem szenvedett. Gyorsan fel fog épülni, viszont azt nem tudjuk, hogy mikor ébred fel. - közölte a rossz hírt a doki.
Csak ott álltam bambán és néztem a dokit, közben megismétlődtek az orvos szavai a fejemben. Autóbaleset, kómába esett. Attól féltem, hogy talán Kate is a kocsiban ült.
- És... És volt más a kocsiban? - kérdeztem remegő hangon és kicsordult pár könnycsepp a szememből.
- Nem, más nem volt. Most sajnos mennem kell, de majd hívunk ha bármi javulás lesz. - közölte a doki, majd elment. Egy pici részem megkönnyebbült, hogy Kate már nem volt a kocsiban, de hatalmas ürességet éreztem a szívem tájékán. Először Castiellel szakítottunk, aztán Viktor balesete. Nem bírtam ezt a megterhelést. Ma már nem mehettem be hozzá, ezért eldöntöttem, hogy egyenesen haza megyek. Felhívtam Castielt hogy hazavigyen. Nem is tudom miért tettem, de most a közelségére vágyok.
~Castiel szemszöge~
Éppen szünet volt és a diófa alatti padon ücsörögtem Lysanderrel, amikor megcsörrent a telóm. Amikor a kijelzőze pillantottam először azt hittem, hogy a szemem káprázik. Megmutattam Lysnek és örömmel tudtam meg, hogy ő is azt látja amit én. Habozás nélkül felvettem.
- Szia! - szóltam bele vidáman. Ám az Ő hangja kevésbé volt ilyen vidám. Sokkal inkább szomorú, mint aki sírt.
- Szia! - szólt rekedtes hangon. - Suliban vagy?
- Igen, de mi a baj? Történt valami?
- Gyere be értem a kórházba és vigyél haza, kérlek. - a végén elcsuklott a hangja és sírt.
- Rendben, pár perc és ott vagyok. - mondtam és letettem.
- Na, mi van? - tudakolta Lys.
- Nem tudom, de be kell mennem Toriért a kórházba. Ha a tanár keres falazz! - mondtam és elindultam a kocsim felé.
Padlógázzal hajtottam a kórház felé, szerencsére egy piros lámpa sem állított meg. A kórházhoz érve láttam, hogy Tori a lépcsőn ül és sír. Kiszálltam a kocsiból és elindultam felé.
- Tori. - guggoltam elé. Felkapta a fejét és átölelte a nyakamat. Ezen meglepődtem azok után, ami köztünk történt. Nyugtatóan simogattam a hátára omló haját és mikor úgy láttam, hogy megnyugodott felsegítettem.
- Gyere, haza viszlek.
Kinyitottam előtte az anyós ülés ajtaját és miután beszállt én is beültem a volán mögé. Csendben ültünk egymás mellett és amikor megláttam rajta a tőlem kapott karkötőt, akaratlanul is elmosolyodtam. Néha lopva rá pillantottam, de az arcát nem láttam, ugyanis a haja eltakarta. A füle mögé símított egy pár tincset és így végre ráláttam az arcára. Sírt, könnyes volt az arca. Ennyire nagy a baj? Sosem láttam még őt így sírni, úgyhogy biztos nagy lehet a baj.
Hamar odaértünk a házához. A hátsó ülésről elvettem a táskáját, majd a kulcs után kezdtem kutatni. Hamar a kezem ügyébe akadt, így amint kiszálltunk a kocsimból bementünk a lakásba.
~Tori szemszöge~
Odabent leültem a kanapéra és amíg Castiel hozott nekem egy pohár vizet, próbáltam megnyugodni. Cast otthonosan mozgott a konyhában. Persze nem ez az első, hogy hazahozom úgyhogy ez teljesen érthető. Egy pohárral és egy borítékkal tért vissza, mikor már teljesen megnyugodtam. Tiszteletben tartotta, hogy most nem szeretnék Viktorról beszélni, így a borítékra terelődött a szó.
- Leveled jött. - mondta az említett tárgyat tanulmányozva.
- Kitől? - kortyoltam bele a hűsítő italomba, ami jelen esetben a csapvíz.
- Apádtól, Új-Zélandról.
Kiköptem a vizet. Erre nem számítottam. Köhögtem egy sort, aztán a poharat letéve nyúltam a borítékért. Tehát most Új-Zélandon van a kis barátnőjével. Kivittem a konyhába az üres poharat, ám csak addig jutottam, hogy a pultnak dőlve bontsam ki a levelet. Lassan bontottam ki és olvasni kezdtem az elém táruló sorokat.
Drága Kislányom!
Most bizonyára azon gondolkozol, hogy ezek után miért íok neked. - teljes mértékben! - Nem is húzom tovább az időt, inkább a lényegre térek! Hogy miért is írok most neked? Roppant egyszerű. Tudom, hogy mi történt közted és a barátod között. Tudok arról, hogy Viktor kómában van! Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy hozzánk fogsz költözni! Mivel még 17 éves vagy és nincs veled egy nagykorú, jogom van ehhez. Ha mégis úgy döntenél, hogy nem fogsz idejönni, kénytelen leszek bíróságra vinni az ügyet! - ez most konkrétan megfenyegetett?! - Hétvégén indul egy gép Új-Zélandra! Foglaltam neked jegyet. Várni foglak.
- Ne! - kiabáltam és izomból földhöz vágtam az üres poharat. De, ez honnan tudja, hogy mi történt? Csak nem kémkedett utánam? De hát nem is Francia országban van. Jesszusom!
A csörömpölésre Castiel rontott be a konyhába. Újabb üvegpoharat vágtam a földhöz és Castielt megkerülve siettem a piás vitrinhez. Igen, azt hiszem most erre van szükségem, nem vízre. Vagy talán még ez sem elég. Éppen a számhoz emeltem egy Whiskey-s üveget, amikor Castiel kikapta a kezemből és feltette a polc tetejére. A kis mocsok, jól tudja hogy kicsi vagyok és nem érem el!
- Hé! - szóltam rá és egy újabb üvegért nyúltam, de elkapta a csuklómat.
- Akármi is történt, azzal nem lesz jobb, ha poharakat bántalmazol vagy ha a föld alá iszod magad!
- Ne akarj már te is kioktatni! Nem vagyok a tulajdonod, azt csinálok amit akarok! - elrántottam a kezem és dühösen levágtam magam a kanapéra. Castiel bezárta a piás vitrint és eltette a kulcsot. Ügyes próbálkozás drága Cast, de csak úgy tájékoztatnálak, hogy a vitrin ajtaja üvegből van. Úgysem vagy itt 0-24-ben, megszerzem amit akarok!
- Elmondod végre, hogy mi történt, vagy mindent harapófogóval kell kihúzni belőled? - guggolt elém, de még véletlenül sem néztem rá. - Na?
- A hétvégén el kell költöznöm Új-Zélandra az apámhoz! Mostmár boldog vagy? - keltem ki magamból.
- Bővebben?
Mégis mit képzel ez magáról? Mondjuk, jó lenne valakinek elmondani mi bánt, ha még Ő is az a valaki.
- Konkrétan megfenyegetett, hogy ha nem megyek el akkor bíróságra viszi az ügyet. Mivel nincs velem Viktor, hogy gondoskodjon rólam muszáj lesz elköltöznöm. Nem hogy Viktor nincs itt, de még egy nagykorút sem ismerek itt aki elvállalná a gyámságomat.
- Elmúltam már 18 - vigyorgott kacéran - Szívesen elvállalom.
- Te? Ugyan már, ezt te sem gondoltad komolyan! Még magadat sem tudod eltartani! - köptem oda neki gondolkodás nélkül.
- Te viszon tudnál nekem főzni.
- Persze, vettem a lapot. Én is csak arra vagyok jó, hogy főzzek neked és ugorjak ha csettintesz! Értelek! - vágtam oda dühösen és elindultam a szobámba.
Mit képzel magáról? Azért még nem ő az Atyaúristen! Nem fogok úgy ugrani ahogy csettint!
- Tori, várj már! Nem úgy gondoltam! - jött utánam.
- Értem én Castiel, nem kell fényezni! Vágom hogy mit gondolsz rólam! Csak azt bánom, hogy nem mentem el a fiúkkal Los Angelesbe! - fordultam vele szemben és felemeltem a hangom. - És tudod miért nem mentem? Miattad! Igen, jól hallottad! Miattad lemondtam az álmaimról! Erre mit csinálsz? Nem elég, hogy hazudsz, még meg is csalsz az új csajjal, aki pár óra után ejt! Mindent tudok, ne merj nekem hazudni! Kösz szépen, de nem kérek belőled! - kiabáltam és bementem a szobámba. Bevágtam magam mögött az ajtót és még be is zártam. Nagyon elterelődtem a témától, de mit számít ez! Kimondtam neki azt, ami már régóta nyomja a szívem és még meg sem bántam.
- Láttam a karkötőt a kezeden! Tudom, hogy még szeretsz! Viktor is megmondta, hogy időre van szükséged és én ezt tiszteletben is tartom. - hagyott egy kis szünetet, addig tudtam gondolkodni. Tiszteletben tartja? Ugyan már! Mit tud Ő a tiszteletről? Igaza van, még mindig szeretem, de ezt nem tudnám megmondani neki. Már egyszer koppantam, nem akarok ismét így járni. Nem hagyott túl sok gondolkodási időt, mert folytatta. És én az ajtónak dőlve hallgattam monológját.
- Tudom, hogy amit tettem, arra nincs mentség, de had tegyem jóvá! Engedj be kérlek! - dörömbölt az ajtómón. Elfordítottam a kulcsjukban a kulcsot, de eszem ágában sem volt beengedni. Csupán annyira nyitottam ki az ajtót, hogy hozzá vágjam a karkötőt, egy "Szemét!" kísérővel. Úgy látszik felfogta, hogy nem vagyok rá kíváncsi, mert pár perc néma csend után hallottam a bejárati ajtót bevágódni. Elképesztő, hogy idáig jutottunk egy ártatlan poéntól. Most nem voltam olyan állapotban, hogy vegyem az adást, ezért érthető volt hogy felkaptam a vizet. Most fel kell készüljek a bíróságra, mert hogy én nem megyek oda, az hétszentség! Tudom, apámnak nagy befolyása van, úgyhogy még vasárnap lerendezi ezt az ügyet. Így is, úgy is hozzá kerülök, de megmutatom neki, hogy én nem adom magam olyan könnyen!
Elmentem zuhanyozni és lefeküdtem aludni. Elég fáradt voltam már, úgyhogy hamar álom jött a szememre...
- Elengedlek, ha megígéred, hogy nem sikítasz. - szólt halkan. A hangjára kinyitottam a szemem és halványan bólintottam. Már nem olyan durva. Tényleg komolyan mondta azt, hogy sajnálja. Elengedte a csuklómat és a számat. A kezeimet óvatosan magam mellé eresztettem. A döbbenettől nem tudtam szólni, csak némán álltam előtte és másfelé figyeltem. Tekintete az arcomat fürkészte. Közelebb lépett hozzám mire összehúztam magam. Meglepetten hátra hőkölt.
- Félsz tőlem... - mormogta leginkább magának. El akartam menni, de tudtam, hogy nem jutnék messzire és Justin persze meg akadályozna a szökési kísérletemben. Ezért csak némán bámultam a szemközti falat. Justin egy hirtelen mozdulattal elkapta a vállamat és behúzott az árnyékba.
- Ssssh - mutatott a sarok felé ahol a Vörös ördög sétált éppen. - Tudom, hogy szakítottatok. - mondta és elengedett amikor Cast elment.
- H... honnan?
- A közelben voltam, amikor veszekedtetek.
- Hallgatóztál? Mindegy mennem kell, megígértem Viktornak, hogy kilenc előtt hazaérek. - mondtam és elbicegtem a sikátor kijáratáig. Justinnak valahogy feltűnt, hogy valami nincs rendben a lábbammal, mert felajánlotta, hogy hazavisz kocsival. Vegülis, miért ne. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, hogy önszántamból beülök annak a kocsijába, aki pár hónapja meg akart erőszakolni és talán megölni. Valahogy úgy érzem komolyon gondolta azt, hogy sajnálja így végül elfogadtam.
Negyed óra múlva már otthon pihentettem a lábam a kanapén.
- Tori, - szólt Viktor - Holnap elviszem Katet a reptérre. Hívta a menedzsere és megy vissza Los Angelesbe.
- Hát, kár hogy Kate visszamegy, hiányozni fog. De hé, megjavították a kocsidat? - vigyorogtam a testvérkémre.
- Tudom, nekem is. Ja, tegnap szóltak, hogy kész.
- Mikor indultok?
- Úgy, reggel fél hét körül. De ha jól tudom, neked még van tanulnivalód holnapra! - állt elém.
- Mi ez a nagy apáskodás? - kuncogtam.
- Ha már az igazira nem lehet számítani...
- Jogos. Na de akkor megyek fel tanulni... Apa - vigyorogtam.
Felmentem a szobámba és elővettem a könyveimet. Valahogy most nem kötött le a tanulás ezért elmentem zuhanyozni.
Másnap reggel már nem volt itt se Viktor se Kate. Teljesen üres a ház, vagyis nem teljesen, mert Áfonya még itt van.
A szekrényhez léptem és kivettem belőle egy farmer rövidnadrágot. A két zsebe alul a combomnál kilógott és Mickey egér lába ott díszelgett rajta. Felvettem hozzá egy piros, cicás pólót. Kinyitottam az ékszeres dobozomat és keresgéltem benne a cicás nyakláncomat. A szemem megakadt a Castieltől kapott gitár medálos karkötőn. Kivettem és egy ideig tanulmányozgattam. Az ezüst gitár és a vörös pengető Castielre emlékeztet. Akármennyire is fájt amit tett, legbelül mégis szerettem. Most egy kis magányra lenne szükségem. El fogok késni, ha nem indulok el most. Felhúztam a csuklómra a karkötőt és lerobogtam a lépcsőn. A dsekire most nem lesz szükség ezért magamra vettem a szürke Converse cipőmet. Siettem a suliba, már amennyire tudtam. Becsöngőre pont beértem. Történelem órával kezdtünk az ofővel. Letelepedtem Castiel mellé és előpakoltam a cuccaimat. Az első óra eseménytelenül telt el, csak egy felelő volt, aki hármassal megúszta. Szünetben Rosával elmentünk a büfébe egy kis harapni valóért. Ő egy csomag ropit vett, én pedig két melegszendvicset. A szünetben az egyiket elfogyasztottam, a másikat pedig eltettem a táskámba.
A következő óra matek volt, az egyik legutálatosabb tanárral. Persze, mint minden órán, most is Castiel mellett ültem. A tanárnő épp az egyenletekről papolt, amikor rezegni kezdett a telefonom. Ismeretlen számot jelzett, és mivel senki sem figyelt rám - csak Castiel - így fel tudtam venni.
- Igen, tessék? - szóltam bele a telefonba kicsit halkabban, hogy a tanár ne vegyen észre.
- Tori Smith? - szólt bele egy férfi.
- I-igen. Kivel beszélek? - kérdeztem a férfit. Castiel furcsálló tekintettel figyelt.
- Dr. Luke Garcia vagyok. A bátyjáról lenne szó. - mondta a doki. Ajjaj, ez semmi jót nem ígér. Remegő hanggal szóltam bele a telefonba.
- Mi... mi történt?
- Ez nem telefon téma. Nem szokásom iskolából elrángatni az embereket, de ez fontos! Be tudna jönni?
- P-persze. Azonnal indulok. Viszlát! - mondtam és kinyomtam. El sem pakoltam a táskámba, sőt még a táskámat sem hoztam magammal. Kisiettem a teremből, amit Mrs. Henning nem tudott mire vélni. Még a folyósón hívtam egy taxit, amire odakint csak néhány percet kellett várni. Gyorsan eldaráltam a sofőrnek, hogy vigyen a kórházba. Idegesen fészkelődtem az anyós ülésen. Az uzsonna pénzemből kifizettem az utat és szinte betörtem a kórház ajtaját. Három perc múlva már a recepciónál vártam az orvosra. Nem sokkal később egy harminc év körüli férfi sietett hozzám.
- Te vagy Viktor Smith húga?
- Igen. Mi történt? - álltam az orvos elé és felkészültem a legrosszabbra.
- Nos, a bátyád autóbalesetet szenvedett. Agyrázkódása lett és kómába esett. A jó hír az, hogy maradandó károsodást nem szenvedett. Gyorsan fel fog épülni, viszont azt nem tudjuk, hogy mikor ébred fel. - közölte a rossz hírt a doki.
Csak ott álltam bambán és néztem a dokit, közben megismétlődtek az orvos szavai a fejemben. Autóbaleset, kómába esett. Attól féltem, hogy talán Kate is a kocsiban ült.
- És... És volt más a kocsiban? - kérdeztem remegő hangon és kicsordult pár könnycsepp a szememből.
- Nem, más nem volt. Most sajnos mennem kell, de majd hívunk ha bármi javulás lesz. - közölte a doki, majd elment. Egy pici részem megkönnyebbült, hogy Kate már nem volt a kocsiban, de hatalmas ürességet éreztem a szívem tájékán. Először Castiellel szakítottunk, aztán Viktor balesete. Nem bírtam ezt a megterhelést. Ma már nem mehettem be hozzá, ezért eldöntöttem, hogy egyenesen haza megyek. Felhívtam Castielt hogy hazavigyen. Nem is tudom miért tettem, de most a közelségére vágyok.
~Castiel szemszöge~
Éppen szünet volt és a diófa alatti padon ücsörögtem Lysanderrel, amikor megcsörrent a telóm. Amikor a kijelzőze pillantottam először azt hittem, hogy a szemem káprázik. Megmutattam Lysnek és örömmel tudtam meg, hogy ő is azt látja amit én. Habozás nélkül felvettem.
- Szia! - szóltam bele vidáman. Ám az Ő hangja kevésbé volt ilyen vidám. Sokkal inkább szomorú, mint aki sírt.
- Szia! - szólt rekedtes hangon. - Suliban vagy?
- Igen, de mi a baj? Történt valami?
- Gyere be értem a kórházba és vigyél haza, kérlek. - a végén elcsuklott a hangja és sírt.
- Rendben, pár perc és ott vagyok. - mondtam és letettem.
- Na, mi van? - tudakolta Lys.
- Nem tudom, de be kell mennem Toriért a kórházba. Ha a tanár keres falazz! - mondtam és elindultam a kocsim felé.
Padlógázzal hajtottam a kórház felé, szerencsére egy piros lámpa sem állított meg. A kórházhoz érve láttam, hogy Tori a lépcsőn ül és sír. Kiszálltam a kocsiból és elindultam felé.
- Tori. - guggoltam elé. Felkapta a fejét és átölelte a nyakamat. Ezen meglepődtem azok után, ami köztünk történt. Nyugtatóan simogattam a hátára omló haját és mikor úgy láttam, hogy megnyugodott felsegítettem.
- Gyere, haza viszlek.
Kinyitottam előtte az anyós ülés ajtaját és miután beszállt én is beültem a volán mögé. Csendben ültünk egymás mellett és amikor megláttam rajta a tőlem kapott karkötőt, akaratlanul is elmosolyodtam. Néha lopva rá pillantottam, de az arcát nem láttam, ugyanis a haja eltakarta. A füle mögé símított egy pár tincset és így végre ráláttam az arcára. Sírt, könnyes volt az arca. Ennyire nagy a baj? Sosem láttam még őt így sírni, úgyhogy biztos nagy lehet a baj.
Hamar odaértünk a házához. A hátsó ülésről elvettem a táskáját, majd a kulcs után kezdtem kutatni. Hamar a kezem ügyébe akadt, így amint kiszálltunk a kocsimból bementünk a lakásba.
~Tori szemszöge~
Odabent leültem a kanapéra és amíg Castiel hozott nekem egy pohár vizet, próbáltam megnyugodni. Cast otthonosan mozgott a konyhában. Persze nem ez az első, hogy hazahozom úgyhogy ez teljesen érthető. Egy pohárral és egy borítékkal tért vissza, mikor már teljesen megnyugodtam. Tiszteletben tartotta, hogy most nem szeretnék Viktorról beszélni, így a borítékra terelődött a szó.
- Leveled jött. - mondta az említett tárgyat tanulmányozva.
- Kitől? - kortyoltam bele a hűsítő italomba, ami jelen esetben a csapvíz.
- Apádtól, Új-Zélandról.
Kiköptem a vizet. Erre nem számítottam. Köhögtem egy sort, aztán a poharat letéve nyúltam a borítékért. Tehát most Új-Zélandon van a kis barátnőjével. Kivittem a konyhába az üres poharat, ám csak addig jutottam, hogy a pultnak dőlve bontsam ki a levelet. Lassan bontottam ki és olvasni kezdtem az elém táruló sorokat.
Drága Kislányom!
Most bizonyára azon gondolkozol, hogy ezek után miért íok neked. - teljes mértékben! - Nem is húzom tovább az időt, inkább a lényegre térek! Hogy miért is írok most neked? Roppant egyszerű. Tudom, hogy mi történt közted és a barátod között. Tudok arról, hogy Viktor kómában van! Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy hozzánk fogsz költözni! Mivel még 17 éves vagy és nincs veled egy nagykorú, jogom van ehhez. Ha mégis úgy döntenél, hogy nem fogsz idejönni, kénytelen leszek bíróságra vinni az ügyet! - ez most konkrétan megfenyegetett?! - Hétvégén indul egy gép Új-Zélandra! Foglaltam neked jegyet. Várni foglak.
Szeretlek,
Apa
- Ne! - kiabáltam és izomból földhöz vágtam az üres poharat. De, ez honnan tudja, hogy mi történt? Csak nem kémkedett utánam? De hát nem is Francia országban van. Jesszusom!
A csörömpölésre Castiel rontott be a konyhába. Újabb üvegpoharat vágtam a földhöz és Castielt megkerülve siettem a piás vitrinhez. Igen, azt hiszem most erre van szükségem, nem vízre. Vagy talán még ez sem elég. Éppen a számhoz emeltem egy Whiskey-s üveget, amikor Castiel kikapta a kezemből és feltette a polc tetejére. A kis mocsok, jól tudja hogy kicsi vagyok és nem érem el!
- Hé! - szóltam rá és egy újabb üvegért nyúltam, de elkapta a csuklómat.
- Akármi is történt, azzal nem lesz jobb, ha poharakat bántalmazol vagy ha a föld alá iszod magad!
- Ne akarj már te is kioktatni! Nem vagyok a tulajdonod, azt csinálok amit akarok! - elrántottam a kezem és dühösen levágtam magam a kanapéra. Castiel bezárta a piás vitrint és eltette a kulcsot. Ügyes próbálkozás drága Cast, de csak úgy tájékoztatnálak, hogy a vitrin ajtaja üvegből van. Úgysem vagy itt 0-24-ben, megszerzem amit akarok!
- Elmondod végre, hogy mi történt, vagy mindent harapófogóval kell kihúzni belőled? - guggolt elém, de még véletlenül sem néztem rá. - Na?
- A hétvégén el kell költöznöm Új-Zélandra az apámhoz! Mostmár boldog vagy? - keltem ki magamból.
- Bővebben?
Mégis mit képzel ez magáról? Mondjuk, jó lenne valakinek elmondani mi bánt, ha még Ő is az a valaki.
- Konkrétan megfenyegetett, hogy ha nem megyek el akkor bíróságra viszi az ügyet. Mivel nincs velem Viktor, hogy gondoskodjon rólam muszáj lesz elköltöznöm. Nem hogy Viktor nincs itt, de még egy nagykorút sem ismerek itt aki elvállalná a gyámságomat.
- Elmúltam már 18 - vigyorgott kacéran - Szívesen elvállalom.
- Te? Ugyan már, ezt te sem gondoltad komolyan! Még magadat sem tudod eltartani! - köptem oda neki gondolkodás nélkül.
- Te viszon tudnál nekem főzni.
- Persze, vettem a lapot. Én is csak arra vagyok jó, hogy főzzek neked és ugorjak ha csettintesz! Értelek! - vágtam oda dühösen és elindultam a szobámba.
Mit képzel magáról? Azért még nem ő az Atyaúristen! Nem fogok úgy ugrani ahogy csettint!
- Tori, várj már! Nem úgy gondoltam! - jött utánam.
- Értem én Castiel, nem kell fényezni! Vágom hogy mit gondolsz rólam! Csak azt bánom, hogy nem mentem el a fiúkkal Los Angelesbe! - fordultam vele szemben és felemeltem a hangom. - És tudod miért nem mentem? Miattad! Igen, jól hallottad! Miattad lemondtam az álmaimról! Erre mit csinálsz? Nem elég, hogy hazudsz, még meg is csalsz az új csajjal, aki pár óra után ejt! Mindent tudok, ne merj nekem hazudni! Kösz szépen, de nem kérek belőled! - kiabáltam és bementem a szobámba. Bevágtam magam mögött az ajtót és még be is zártam. Nagyon elterelődtem a témától, de mit számít ez! Kimondtam neki azt, ami már régóta nyomja a szívem és még meg sem bántam.
- Láttam a karkötőt a kezeden! Tudom, hogy még szeretsz! Viktor is megmondta, hogy időre van szükséged és én ezt tiszteletben is tartom. - hagyott egy kis szünetet, addig tudtam gondolkodni. Tiszteletben tartja? Ugyan már! Mit tud Ő a tiszteletről? Igaza van, még mindig szeretem, de ezt nem tudnám megmondani neki. Már egyszer koppantam, nem akarok ismét így járni. Nem hagyott túl sok gondolkodási időt, mert folytatta. És én az ajtónak dőlve hallgattam monológját.
- Tudom, hogy amit tettem, arra nincs mentség, de had tegyem jóvá! Engedj be kérlek! - dörömbölt az ajtómón. Elfordítottam a kulcsjukban a kulcsot, de eszem ágában sem volt beengedni. Csupán annyira nyitottam ki az ajtót, hogy hozzá vágjam a karkötőt, egy "Szemét!" kísérővel. Úgy látszik felfogta, hogy nem vagyok rá kíváncsi, mert pár perc néma csend után hallottam a bejárati ajtót bevágódni. Elképesztő, hogy idáig jutottunk egy ártatlan poéntól. Most nem voltam olyan állapotban, hogy vegyem az adást, ezért érthető volt hogy felkaptam a vizet. Most fel kell készüljek a bíróságra, mert hogy én nem megyek oda, az hétszentség! Tudom, apámnak nagy befolyása van, úgyhogy még vasárnap lerendezi ezt az ügyet. Így is, úgy is hozzá kerülök, de megmutatom neki, hogy én nem adom magam olyan könnyen!
Elmentem zuhanyozni és lefeküdtem aludni. Elég fáradt voltam már, úgyhogy hamar álom jött a szememre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése