Eltelt pár nap az apámtól érkezett levél és a Castiellel való veszekedésünk óta. Szerda van, a tavaszi bál előtti nap, ahol énekelnem kell az egész suli előtt. Ez nem is lenne olyan rossz dolog, ha nem Casttal kéne énekelnem. Mindegy, túlélem. Az elmúlt napokban nem történt túl sok dolog. Aprilék visszamentek Ausztráliába, Justinnal egyre több időt töltök és visszairatkozott a suliba. Kate kiadta az új lemezét, amiből az első az enyém. És Alexa, miután elvégezte a dolgát, eltakarodott a suliból, sőt. Egész Párizsból. A lábamról végre levették a gipszet, már csak egy fásli van rajta. Viktor balesete óta minden nap suli után bejövök pár órára és beszélek hozzá. Nem tudom, hogy hallja-e, de reménykedem benne.
Matek óra van és épp Justin mellett ülök. Facebookon Rosával beszélgetek és közben Justinnal levelezgetek. Csak akkor néztem a táblára, amikor a tanár kihívott egy cseppet csem egyszerű egyenlethez. Csak ott álltam bambán a tábla előtt krétával a kezemben és könyörgően néztem Nathanielre, aki vette a lapot és végig súgta a megoldást.
- Nagyszerű Miss Smith, de legközelebb kérem, saját maga oldja meg és ne a társától kérjen segítséget. Üljön le!
Hogy ez a tanár mindenről tud. Ezért utálom ennyire. És az iránta érzett utálatom mégjobban megerősödött, amikor tegnap megkérdezte, hogy milyen okból kifolyólag léptem le a suliból a legutóbbi matek órán. Erre csak annyit válaszoltam, hogy Semmi köze hozzá! amire csak egy rosszalló pillantást kaptam. Végülis tényleg semmi köze nincs hozzá. És ettől a matekórától is egy hang mentett meg.
- Tori Smith, kérem fáradjon az igazgatóiba! - szólt a hangosbemondó. Az egész osztály egy emberként fordult felém. Nagyszerű, mit tettem amiről nem tudok? Amilyen sietősen csak tudtam, elhagytam a termet és az igazgatói felé vettem az irányt.
- Gyere! - hívott be az igazgató miután bekopogtam. Csendben becsuktam magam mögött az ajtót és az asztal elé álltam.
- Ülj csak le. - mutatott a fotelre az asztallal szemben. Így is tettem.
- Miért hívott be? Tudtommal nem csináltam semmi rosszat.
- Nem is azért hívtalak be. Tudom, hogy min mentél most keresztül az elmúlt napokban. - kezdte rövid monológját. - És azt is tudom, hogy ilyenkor a gyerekek mit szoktak magukkal művelni. - mutatott a befáslizott karomra, ami alatt penge okozta vágások rejtőztek.
- Maga honnan tudja? - tettem fel a kérdést egy kicsit dühösen.
- Az most nem számít. Az orvosoddal megegyeztünk, hogy pszichológushoz kell majd járnod.
- Hogy mi? - álltam fel. - Egyáltalán maguknak mi közük van az Én magánéletemhez? Magának az a dolga, hogy vezesse ezt a tetves iskolát, nem azt lesni, hogy nekem mikor mi a bajom! Nem kell nekem pszichológus, meg tudom oldani a saját problémáimat! - üvöltöttem és kirohantam az épületből. Hihetetlen, hogy ez a vén nyanya akarja nekem megmondani, hogy mit csináljak. És le merném fogadni, hogy Castiel mondta el neki, csak ő tudja, hogy mi történt Viktorral és a levélről is csak ő tud. Máshonnan nem tudhatta meg. Kicsöngettek. Az osztályom már kint van, de Rosát vagy Justint sehol sem látom. Viszont azt látom, akit most a hátam közepére sem kívánok. Komoly arccal közeledik felém az exem.
- Tori, beszélnünk kell!
- Nem, nincs miről beszélnünk Castiel! - tiltakoztam. Mintha meg sem hallotta volna amit mondtam, elkapta a kezemet és elkezdett húzni. Fél métert sem bírtam ki, ezért felszisszentem és kirántottam a kezem. Kérdőn nézett rám, hiszen a fáslit a pulcsim alatt nem láthatta. Elkapta a kézfejem és olyan erősen rántotta fel a pulcsim ujját, hogy a fásli nem bírta tovább és lecsúszott a kezemről.
- Te megőrültél?! - kiabált rám. Akik az udvaron tartózkodtak, körénk gyűltek és várták, hogy mi lesz ebből. Rosa is ott volt. Pár méterre tőle Alexyt és Justint pillantottam meg.
- Egyedül hagytalak, mert megbíztam benned és azt gondoltam, hogy nem lesz semmi bajod, erre te ezt csinálod? - kiabált tovább. Könnyes szemekkel néztem a földet mire folytatta.
- Elhiszem, hogy nem könnyű ez neked, de akkor sem ez a legjobb megoldás. Az igazgató jól mondta, neked orvosra van szükséged!
Na itt már egy kicsit begurultam. Dühösen, könnyes szemekkel rántottam ki a kezem az övéből és kezdtem el vele kiabálni.
- Ne hogy te mond már meg nekem, hogy mit csináljak! Nem vagy a testvérem, sem az apám! Nem vagy te nekem senkim. Semmi közöd ahhoz, hogy én mit csinálok. Az én életem, azt csinálok vele amit akarok. Ha tönkreteszem, akkor így jártam. Nem a te dolgod oké? Foglalkozz csak a saját kis nyomorult életeddel és végre szállj le rólam! - fogtam magam és elrohantam a mosdóba. A táskámat letettem a mosdókagylóra és keresgélni kezdtem a zsebeiben. Hamar a kezem ügyébe akadt amit kerestem. Kihúztam és megforgattam az ujjaim körül. Megcsillant a fény a penge élén. A kezem fölé emeltem és hét-nyolcszor végighúztam raja közben a könnyem is kicsordult. A kezem és a fehér mosdókagyló vöröslött a vértől ami egy-egy mélyebb vágás miatt folyt ki. Egy vágás, viszont elég mélyre sikerült. Nem gondoltam, hogy baj lehet belőle. A táskámat és a pengét a mosdón hagytam és a földön ültem.
~Rosa szemszöge~
Végignéztem, ahogy Castiel kiabál a legjobb barátnőmmel és nem tehettem semmit. Nem tudom, hogy miről van szó és ez kezd megijeszteni. Az, hogy Tori vagdossa magát, nem lehet véletlen. Amint becsöngettek és mindenki ment órára, odamentem Castielhez, aki még mindig ott állt és bámult a semmibe.
- Castiel - szólítottam meg, amikor odaértem. Rám emelte a tekintetét és a szürke szeme most feketén izzott.
- Mi volt ez? - kérdeztem
- Semmi. - adta meg a válaszát. Persze, a semmi miatt vesztek össze ilyen durván. Tudom, hogy szakítottak de eddig sosem voltak ennyire haragban egymással azóta.
- Bármi is legyen az amit nem akarsz nekem elmondani, legalább tegyél meg annyit hogy megvéded.
- Mégis mitől? - nevetett fel kínosan.
- Önmagától!
- És miből gondolod, hogy hallgatna rám? Láttad te is, utál engem.
- Tudom, hogy hallgatna rád, mert még szeret téged! Gondolkodj, addig megyek és megkeresem. - mondtam és otthagytam. Tudtam, hogy Tori nem órára megy be, úgyhogy megnéztem a lenti mosdóban. Ott nem volt, ezért felmentem az emeleti mosdóba. És ott volt. Ájultan. A kezéből ömlött a vér és a mosdón, a táskája mellett egy egész nagy vértócsában egy penge hevert.
- Jézusom - suttogtam. Leguggoltam hozzá és megráztam a vállát, közben szólongattam, de semmi. A ruhája csupa vér volt és a kezén egy, a többinél sokkal mélyebb vágás volt. Nem tudtam mit tegyek ezért rohantam az osztályhoz a tesiterembe. Ahhoz ez túl komoly, hogy Castielt hívjam ezért egyenesen a tanárhoz mentem. Lihegve értem elé.
- Rosa, miért késtél? Nem írom be, de 100 felülést meg kell csinálnod! - nézett rám dühösen.
- Nem érdekel, írja be, de ez most fontos! - lihegtem és leültem a földre. Boris úr leguggolt hozzám.
- Mi olyan fontos?
- Tori a mosdóban ül ájultan. - mondtam és felpattantam. Oldalra pillantottam és láttam hogy Castiel engem néz döbbenten, majd kiesett a kezéből a kosárlabda.
- Mi történt? - állt fel a tanár és elindult kifelé. Követtem közben magyaráztam neki, hogy vagdosta magát és elájult. Az ajtóban álltam és éreztem hogy valaki elkapta a csuklómat. Boris úr futott a lány wc-ig.
- Mi történt? - kérdezte Castiel.
- Nem tudom, mentem a mosdóba, hogy megkeressem és amikor benyitottam a wc-be láttam hogy ott ül ájultan a falnál és egy mély vágás és még pár kisebb vágás volt a karján.
~Írói szemszög~
Boris úr berontott a mosdóba és felkapta az ájult lányt a karjába. Az udvaron az egész 11.b várta a tanárt türelmetlenül. Egyedül Castiel és Armin futottak az épületbe amikor szembe találták magukat a tanárral.
- Castiel, szólj az igazgatónak, Armin, te meg hívj mentőt! - utasította a tanár a fiúkat. Így is tettek.
Boris és az igazgató az orvosi szobában voltak Torival, aki az ágyon feküdt még mindig eszméletlenül. Hamarosan megérkeztek a mentősök és Castiel elvezette őket az orvosi szobáig. Ott egy hordágyra rakták a lányt, majd kifelé tolták a mentőautóig. Miután berakták, Boris és Castiel beültek a lány mellé a kocsiba. Padlógázzal, szirénázva száguldottak a kórházba. Castiel egy percre sem engedte el Tori kezét. Egy mentős is a lánnyal volt és próbálta elállítani a vérzést. A kórházba érve egyenesen a műtőbe mentek egy csapat orvossal és nővérrel.
~Castiel szemszöge~
Már két órája bent voltak a műtőben. Remélem a mély vágáson kívül nagyobb baja nem lett. A váróban járkáltam fel-alá amikor a tanár megszólalt.
- Tudod, igazán hazamehetsz, nem muszáj várnod,
- Nem, nem megyek haza. Megvárom.
- Jó, de akkor nyugodj le. Nemsokára úgyis kihozzák.
És végszóra becsapódott a műtő ajtaja. A tanár úr az orvoshoz ment, és pedig a két nővérhez léptem akik éppen Viktor kórtermébe akarták betolni.
- Elnézést, ide nem vihetik be. - mondtam a nővéreknek és Torira pillantottam.
- Miért nem? - szólalt meg a fiatalabb - Ha a barátnőd, akkor ne aggódj, a benti fiú nem fog vele flörtöni, kómában van. - kuncogott. Nem értem mi olyan vicces ezen.
- Nem, ő már nem a barátnőm. És azért nem szeretném, ha oda bevinnék, mert a fiú, aki ott bent fekszik kómában, az ennek a lánynak a testvére. Higyjék el nekem, nem lenne olyan mókás, ha a lány meglátná a szomszédos ágyán a testvérét. Elvégre most azért van itt, mert a testvére ott bent fekszik!
- Valami baj van hölgyeim? - lépett hozzánk az orvos és Boris úr.
- Ez a fiatal ember megakadályoz minket a munkánkban. - mondt az idősebb.
- Castiel! - szólt rám a tanár.
- Jó, vigyék csak be! De ha a lány sokkot kap, amiért a kómában lévő testvére mellé fektetik, az a maguk baja lesz! Ne mondják, hogy nem szóltam! - köptem oda, majd elindultam kifelé.
- Várj, ez a lány a fiú húga? - kiabált utánam az orvos.
- Igen. - fordultam vissza. Az orvos intett a nővéreknek és azok elvitték egy másik kórterembe. Boris lelépett, mondván hogy itt már nincs rá szükség. Be akartam menni Torihoz de az a nővér állított meg, aki leállt velem vitázni, amikor be akarták vinni Viktorhoz.
- Jelenleg csak a legközelebbi hozzátartozók mehetnek be! - mondta gúnyosa. - Esteleg maga az?
- Nem, de az apja Új-Zélandon tartózkodik, az anyja meghalt, a nővére Los Angelesben énekelget és a testvére két szobával arrébb fekszik. Egyéb kifogás? Nincs? Akkor bemennék! - mondtam kicsit mérgesen és a nővért megkerülve mentem be a szobába.
~Tori szemszöge~
Fáradtan nyitottam ki a szemem. Oldalra pillantottam és amikor megláttam Őt, elfordítottam a fejem. Ettől eltekintve, ő mégis megszólalt.
- Hogy vagy?
- Mintha érdekelne! - köptem oda közben másfelé bámultam.
- Érdekel!
- Jól. Ennyi?
- Miért csináltad? - kérdezett halkan
- Ne kezd! Nagyon jól tudod! És ne mond azt, hogy pszichológus kell nekem, mert nem kell! Meg tudom oldani a problémáimat én is. Nem kell se az igazgató, se a te segítséged!
- Az nem megoldás a problémákra, hogy a föld alá iszod magad, vagy hogy vagdosod a karodat. Ha Rosa nem megy el megkeresni téged, akkor ott fogsz elvérezni a suli wc-jében. Mielőtt megszólalhattam volna bevágódott az ajtó és Kate rohant felém.
- Jézusom Tori! Tudod hogy aggódtam? Ilyet többé ne csinálj! Ó, szia Castiel! - nézett a széken ülő fiúra. - Megzavartam valamit?
- Dehogy, Castiel épp menni készült - néztem szúrós tekintettel a srácra.
- Vettem a lapot. Később beszélünk! - felálltés kiment.
- Nem, nem beszélünk! - kiáltottam utána - Te, hogyhogy itt? - fordultam a nővérem felé.
- Castiel felhívott és amilyen gyorsan csak tudtam repültem ide. Azt is mondta, hogy Viktor kómában van és hogy apa el akar vinni. De már nem vihet el, mert itt maradok.
- De, mi lesz a rajongóiddal?
- Á, fontosabb vagy a rajongóknál.
Beszélgettünk még pár órát és az orvos azt mondta, hogy nyolc után hazamehetek saját felelősségre. Így is lett, kilenckor már a kádban ültem és a befáslizott kezemet a kádból lógattam ki. A legmélyebbet összevarrták, a többit meg csak kenni kell. Még két hétig mindenn nap járnom kell a kórházba kötözésre. Holnap mehetek suliba és sajnos énekelnem kell. De a bálon már nem maradok.
Matek óra van és épp Justin mellett ülök. Facebookon Rosával beszélgetek és közben Justinnal levelezgetek. Csak akkor néztem a táblára, amikor a tanár kihívott egy cseppet csem egyszerű egyenlethez. Csak ott álltam bambán a tábla előtt krétával a kezemben és könyörgően néztem Nathanielre, aki vette a lapot és végig súgta a megoldást.
- Nagyszerű Miss Smith, de legközelebb kérem, saját maga oldja meg és ne a társától kérjen segítséget. Üljön le!
Hogy ez a tanár mindenről tud. Ezért utálom ennyire. És az iránta érzett utálatom mégjobban megerősödött, amikor tegnap megkérdezte, hogy milyen okból kifolyólag léptem le a suliból a legutóbbi matek órán. Erre csak annyit válaszoltam, hogy Semmi köze hozzá! amire csak egy rosszalló pillantást kaptam. Végülis tényleg semmi köze nincs hozzá. És ettől a matekórától is egy hang mentett meg.
- Tori Smith, kérem fáradjon az igazgatóiba! - szólt a hangosbemondó. Az egész osztály egy emberként fordult felém. Nagyszerű, mit tettem amiről nem tudok? Amilyen sietősen csak tudtam, elhagytam a termet és az igazgatói felé vettem az irányt.
- Gyere! - hívott be az igazgató miután bekopogtam. Csendben becsuktam magam mögött az ajtót és az asztal elé álltam.
- Ülj csak le. - mutatott a fotelre az asztallal szemben. Így is tettem.
- Miért hívott be? Tudtommal nem csináltam semmi rosszat.
- Nem is azért hívtalak be. Tudom, hogy min mentél most keresztül az elmúlt napokban. - kezdte rövid monológját. - És azt is tudom, hogy ilyenkor a gyerekek mit szoktak magukkal művelni. - mutatott a befáslizott karomra, ami alatt penge okozta vágások rejtőztek.
- Maga honnan tudja? - tettem fel a kérdést egy kicsit dühösen.
- Az most nem számít. Az orvosoddal megegyeztünk, hogy pszichológushoz kell majd járnod.
- Hogy mi? - álltam fel. - Egyáltalán maguknak mi közük van az Én magánéletemhez? Magának az a dolga, hogy vezesse ezt a tetves iskolát, nem azt lesni, hogy nekem mikor mi a bajom! Nem kell nekem pszichológus, meg tudom oldani a saját problémáimat! - üvöltöttem és kirohantam az épületből. Hihetetlen, hogy ez a vén nyanya akarja nekem megmondani, hogy mit csináljak. És le merném fogadni, hogy Castiel mondta el neki, csak ő tudja, hogy mi történt Viktorral és a levélről is csak ő tud. Máshonnan nem tudhatta meg. Kicsöngettek. Az osztályom már kint van, de Rosát vagy Justint sehol sem látom. Viszont azt látom, akit most a hátam közepére sem kívánok. Komoly arccal közeledik felém az exem.
- Tori, beszélnünk kell!
- Nem, nincs miről beszélnünk Castiel! - tiltakoztam. Mintha meg sem hallotta volna amit mondtam, elkapta a kezemet és elkezdett húzni. Fél métert sem bírtam ki, ezért felszisszentem és kirántottam a kezem. Kérdőn nézett rám, hiszen a fáslit a pulcsim alatt nem láthatta. Elkapta a kézfejem és olyan erősen rántotta fel a pulcsim ujját, hogy a fásli nem bírta tovább és lecsúszott a kezemről.
- Te megőrültél?! - kiabált rám. Akik az udvaron tartózkodtak, körénk gyűltek és várták, hogy mi lesz ebből. Rosa is ott volt. Pár méterre tőle Alexyt és Justint pillantottam meg.
- Egyedül hagytalak, mert megbíztam benned és azt gondoltam, hogy nem lesz semmi bajod, erre te ezt csinálod? - kiabált tovább. Könnyes szemekkel néztem a földet mire folytatta.
- Elhiszem, hogy nem könnyű ez neked, de akkor sem ez a legjobb megoldás. Az igazgató jól mondta, neked orvosra van szükséged!
Na itt már egy kicsit begurultam. Dühösen, könnyes szemekkel rántottam ki a kezem az övéből és kezdtem el vele kiabálni.
- Ne hogy te mond már meg nekem, hogy mit csináljak! Nem vagy a testvérem, sem az apám! Nem vagy te nekem senkim. Semmi közöd ahhoz, hogy én mit csinálok. Az én életem, azt csinálok vele amit akarok. Ha tönkreteszem, akkor így jártam. Nem a te dolgod oké? Foglalkozz csak a saját kis nyomorult életeddel és végre szállj le rólam! - fogtam magam és elrohantam a mosdóba. A táskámat letettem a mosdókagylóra és keresgélni kezdtem a zsebeiben. Hamar a kezem ügyébe akadt amit kerestem. Kihúztam és megforgattam az ujjaim körül. Megcsillant a fény a penge élén. A kezem fölé emeltem és hét-nyolcszor végighúztam raja közben a könnyem is kicsordult. A kezem és a fehér mosdókagyló vöröslött a vértől ami egy-egy mélyebb vágás miatt folyt ki. Egy vágás, viszont elég mélyre sikerült. Nem gondoltam, hogy baj lehet belőle. A táskámat és a pengét a mosdón hagytam és a földön ültem.
~Rosa szemszöge~
Végignéztem, ahogy Castiel kiabál a legjobb barátnőmmel és nem tehettem semmit. Nem tudom, hogy miről van szó és ez kezd megijeszteni. Az, hogy Tori vagdossa magát, nem lehet véletlen. Amint becsöngettek és mindenki ment órára, odamentem Castielhez, aki még mindig ott állt és bámult a semmibe.
- Castiel - szólítottam meg, amikor odaértem. Rám emelte a tekintetét és a szürke szeme most feketén izzott.
- Mi volt ez? - kérdeztem
- Semmi. - adta meg a válaszát. Persze, a semmi miatt vesztek össze ilyen durván. Tudom, hogy szakítottak de eddig sosem voltak ennyire haragban egymással azóta.
- Bármi is legyen az amit nem akarsz nekem elmondani, legalább tegyél meg annyit hogy megvéded.
- Mégis mitől? - nevetett fel kínosan.
- Önmagától!
- És miből gondolod, hogy hallgatna rám? Láttad te is, utál engem.
- Tudom, hogy hallgatna rád, mert még szeret téged! Gondolkodj, addig megyek és megkeresem. - mondtam és otthagytam. Tudtam, hogy Tori nem órára megy be, úgyhogy megnéztem a lenti mosdóban. Ott nem volt, ezért felmentem az emeleti mosdóba. És ott volt. Ájultan. A kezéből ömlött a vér és a mosdón, a táskája mellett egy egész nagy vértócsában egy penge hevert.
- Jézusom - suttogtam. Leguggoltam hozzá és megráztam a vállát, közben szólongattam, de semmi. A ruhája csupa vér volt és a kezén egy, a többinél sokkal mélyebb vágás volt. Nem tudtam mit tegyek ezért rohantam az osztályhoz a tesiterembe. Ahhoz ez túl komoly, hogy Castielt hívjam ezért egyenesen a tanárhoz mentem. Lihegve értem elé.
- Rosa, miért késtél? Nem írom be, de 100 felülést meg kell csinálnod! - nézett rám dühösen.
- Nem érdekel, írja be, de ez most fontos! - lihegtem és leültem a földre. Boris úr leguggolt hozzám.
- Mi olyan fontos?
- Tori a mosdóban ül ájultan. - mondtam és felpattantam. Oldalra pillantottam és láttam hogy Castiel engem néz döbbenten, majd kiesett a kezéből a kosárlabda.
- Mi történt? - állt fel a tanár és elindult kifelé. Követtem közben magyaráztam neki, hogy vagdosta magát és elájult. Az ajtóban álltam és éreztem hogy valaki elkapta a csuklómat. Boris úr futott a lány wc-ig.
- Mi történt? - kérdezte Castiel.
- Nem tudom, mentem a mosdóba, hogy megkeressem és amikor benyitottam a wc-be láttam hogy ott ül ájultan a falnál és egy mély vágás és még pár kisebb vágás volt a karján.
~Írói szemszög~
Boris úr berontott a mosdóba és felkapta az ájult lányt a karjába. Az udvaron az egész 11.b várta a tanárt türelmetlenül. Egyedül Castiel és Armin futottak az épületbe amikor szembe találták magukat a tanárral.
- Castiel, szólj az igazgatónak, Armin, te meg hívj mentőt! - utasította a tanár a fiúkat. Így is tettek.
Boris és az igazgató az orvosi szobában voltak Torival, aki az ágyon feküdt még mindig eszméletlenül. Hamarosan megérkeztek a mentősök és Castiel elvezette őket az orvosi szobáig. Ott egy hordágyra rakták a lányt, majd kifelé tolták a mentőautóig. Miután berakták, Boris és Castiel beültek a lány mellé a kocsiba. Padlógázzal, szirénázva száguldottak a kórházba. Castiel egy percre sem engedte el Tori kezét. Egy mentős is a lánnyal volt és próbálta elállítani a vérzést. A kórházba érve egyenesen a műtőbe mentek egy csapat orvossal és nővérrel.
~Castiel szemszöge~
Már két órája bent voltak a műtőben. Remélem a mély vágáson kívül nagyobb baja nem lett. A váróban járkáltam fel-alá amikor a tanár megszólalt.
- Tudod, igazán hazamehetsz, nem muszáj várnod,
- Nem, nem megyek haza. Megvárom.
- Jó, de akkor nyugodj le. Nemsokára úgyis kihozzák.
És végszóra becsapódott a műtő ajtaja. A tanár úr az orvoshoz ment, és pedig a két nővérhez léptem akik éppen Viktor kórtermébe akarták betolni.
- Elnézést, ide nem vihetik be. - mondtam a nővéreknek és Torira pillantottam.
- Miért nem? - szólalt meg a fiatalabb - Ha a barátnőd, akkor ne aggódj, a benti fiú nem fog vele flörtöni, kómában van. - kuncogott. Nem értem mi olyan vicces ezen.
- Nem, ő már nem a barátnőm. És azért nem szeretném, ha oda bevinnék, mert a fiú, aki ott bent fekszik kómában, az ennek a lánynak a testvére. Higyjék el nekem, nem lenne olyan mókás, ha a lány meglátná a szomszédos ágyán a testvérét. Elvégre most azért van itt, mert a testvére ott bent fekszik!
- Valami baj van hölgyeim? - lépett hozzánk az orvos és Boris úr.
- Ez a fiatal ember megakadályoz minket a munkánkban. - mondt az idősebb.
- Castiel! - szólt rám a tanár.
- Jó, vigyék csak be! De ha a lány sokkot kap, amiért a kómában lévő testvére mellé fektetik, az a maguk baja lesz! Ne mondják, hogy nem szóltam! - köptem oda, majd elindultam kifelé.
- Várj, ez a lány a fiú húga? - kiabált utánam az orvos.
- Igen. - fordultam vissza. Az orvos intett a nővéreknek és azok elvitték egy másik kórterembe. Boris lelépett, mondván hogy itt már nincs rá szükség. Be akartam menni Torihoz de az a nővér állított meg, aki leállt velem vitázni, amikor be akarták vinni Viktorhoz.
- Jelenleg csak a legközelebbi hozzátartozók mehetnek be! - mondta gúnyosa. - Esteleg maga az?
- Nem, de az apja Új-Zélandon tartózkodik, az anyja meghalt, a nővére Los Angelesben énekelget és a testvére két szobával arrébb fekszik. Egyéb kifogás? Nincs? Akkor bemennék! - mondtam kicsit mérgesen és a nővért megkerülve mentem be a szobába.
~Tori szemszöge~
Fáradtan nyitottam ki a szemem. Oldalra pillantottam és amikor megláttam Őt, elfordítottam a fejem. Ettől eltekintve, ő mégis megszólalt.
- Hogy vagy?
- Mintha érdekelne! - köptem oda közben másfelé bámultam.
- Érdekel!
- Jól. Ennyi?
- Miért csináltad? - kérdezett halkan
- Ne kezd! Nagyon jól tudod! És ne mond azt, hogy pszichológus kell nekem, mert nem kell! Meg tudom oldani a problémáimat én is. Nem kell se az igazgató, se a te segítséged!
- Az nem megoldás a problémákra, hogy a föld alá iszod magad, vagy hogy vagdosod a karodat. Ha Rosa nem megy el megkeresni téged, akkor ott fogsz elvérezni a suli wc-jében. Mielőtt megszólalhattam volna bevágódott az ajtó és Kate rohant felém.
- Jézusom Tori! Tudod hogy aggódtam? Ilyet többé ne csinálj! Ó, szia Castiel! - nézett a széken ülő fiúra. - Megzavartam valamit?
- Dehogy, Castiel épp menni készült - néztem szúrós tekintettel a srácra.
- Vettem a lapot. Később beszélünk! - felálltés kiment.
- Nem, nem beszélünk! - kiáltottam utána - Te, hogyhogy itt? - fordultam a nővérem felé.
- Castiel felhívott és amilyen gyorsan csak tudtam repültem ide. Azt is mondta, hogy Viktor kómában van és hogy apa el akar vinni. De már nem vihet el, mert itt maradok.
- De, mi lesz a rajongóiddal?
- Á, fontosabb vagy a rajongóknál.
Beszélgettünk még pár órát és az orvos azt mondta, hogy nyolc után hazamehetek saját felelősségre. Így is lett, kilenckor már a kádban ültem és a befáslizott kezemet a kádból lógattam ki. A legmélyebbet összevarrták, a többit meg csak kenni kell. Még két hétig mindenn nap járnom kell a kórházba kötözésre. Holnap mehetek suliba és sajnos énekelnem kell. De a bálon már nem maradok.
*o* ez nagyon durva rész lett... ez a lány mindig csinál magával valamit? Jó lenne, ha tudna egy kicsit egy helyben lenni :D csak vicceltem :)
VálaszTörlésHát, az tény, hogy ez a lány nem tud megmaradni a popóján :D
Törlés